Month: November 2020

Hattyú

Mivel a hosszú nyakú, kecses vízimadár a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. A Nap és a hajnal szimbolikájához kötődik. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény. Az óind Upanisadokban az emberi lélek jelképe: „halhatatlan / aranyszín Lélek, a magános hattyú” (Brihadáranjaka upanisad, IV, 3,11).

Számos mitológiában, így a szlávoknál és a skandinávoknál égi szűz, akit a víz és a föld termékenyít meg, hogy megszülethessék az ember.

A görögöknél szépsége miatt Aphrodité attribútuma; Zeusz és Léda történetében az égisten megjelenési formája. Apollo szent madara. Platónnál a haláluk előtt legszebb éneküket elzengő hattyúk dala a halhatatlanságtudat, a boldogan vállalt, transzcendens szférába emelő halál örömének kifejezője.

A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. A német hagyományban Lohengrin, a Grál-lovag hattyúfogata a tisztaság jele (Wagner: Lohengrin). A protestantizmusban Lutherhez társítják, mivel Husz János 1416-ban bekövetkezett mártírhalálakor megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni.

Az alkímiában a szublimált lélek jele a sas mellett, ill. a higany képviselője.

Európában elsősorban a költészet jelképe és a költői halhatatlanság megtestesítője, pl. Karl Gustav Carus Allegória Goethe halálára c. képén (1832, Frankfurt, Goethe-Museum), amelyen két hattyú fogja közre a babérral díszített hárfát. Hölderlinnél a harmónia, az idilli együttlét, a szerelem madara: „Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesimulva nyugszik a sima vízen… így voltunk te meg én” (Menón panasza Diotimáért). Andersen A rút kiskacsa c. meséjében a környezete megvetésétől kísért „kacsa” felnövekedése, hattyúvá válása a művészlét gyötrelmeit és apoteózisát fejezi ki.

Szív

Az élő szervezet központja. A Nappal állítják párhuzamba, amely a makrokozmosz középpontja, míg a szív a mikrokozmoszé. Az ősi kultúrákban az intellektuális funkciók és az ösztönös tudás szimbóluma. Az egyiptomi hieroglifák rendszerében jele az edény, vagyis a befogadó, passzív, feminin forma. Női jellegére utal másik gyakran használatos jele: a lefelé fordított háromszög, amely vulva-jelként is szerepelhet. Az egyiptomi teremtésmítoszban a teremtő isten, Ptah, előbb szívében tervezte meg a kozmoszt, és csak ezután hozta létre azt szava erejével. Az élet jelképe és a cselekedetek irányítója. A Halottak Könyvének ábrázolásain Ozirisz ítélőszéke előtt a halott szívét helyezik a mérleg egyik serpenyőjébe, mivel a szív az értelem és az akarat vezére. A buddhizmusban a Gyémánt Szív a tisztaság, az elpusztíthatatlanság jelképe. A kínai buddhizmus szerint Buddha nyolc értékes szervének egyike. Kínában királyi szervnek számít, mint irányító és uralkodó, a szellem lakhelye. Központisága miatt a Napot, a tűz és a föld elemét és az ötös számot hozzák vele kapcsolatba. A taoizmusban a megértés helye; a bölcsnek két nyílás van a szívében, s mindkettő nyitva áll.

A Bibliában és a keresztény hagyományban a szív a lelki élet székhelye. A belső ember szimbóluma, míg a test a külső emberé: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7). A hit kifejezője: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel” (MTörv 6,5). A szív az érzelmek helye, ugyanakkor a gondolkodásé és a bölcsességé is. A jó és a rossz is a szívből származik: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5, 8); de „A szívből törnek elő a rossz gondolatok…” (Mt 15,19). A Szentlélek lakhelye: „Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2Kor 1,22). A szív magának a Megváltónak a jelképe, aki az emberért szenvedett; és a Szent Grálé, amely Krisztus vérét tartalmazza, s amelynek jele ugyanúgy egy lefelé forduló háromszög, mint a szívé. A katolikus szimbolikában a latin kereszt alakú templom Jézus teste, az oltár pedig a szíve.

A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa vagy a halhatatlanságot biztosító fa; földjét négy folyó öntözi. Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban templom vagy oltár áll, ill. a kút, esetleg medence, amely az élet vizének forrása. Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok népesítik be.

Az egyiptomi kultúrában a természeti adottságok miatt igen nagy értéke volt a művelhető területnek. A tikkasztó sivatagos táj elleni védekezés eredménye volt a fallal elkerített, növényekkel beültetett kert, amely szökőkútjaival, árnyékot adó fáival magát az életet jelentette. Emellett azonban szakrális jelentés is társult hozzá. A templomok kertjeit szent ligetekként tisztelték. Számos kert és fa vallásos tisztelet tárgya volt. Az egyiptomiak azt remélték, hogy lelkük haláluk után is részesedni fog a kert áldásaiban, ezért a sírkamrák falaira kertrészleteket is festettek.

Mezopotámia többek között függőkertjeiről volt híres, amelyeket valószínűleg a zikkuratok mintájára építettek. Az ókor hét csodájának egyikeként tartották számon Szemiramisz királynő függőkertjét.

Perzsiában, Egyiptomhoz hasonlóan, a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis, a Paradicsom. A kertek szeretete és a fák kultusza gondolkodásuk egyik alapvető jellegzetessége. A kertészkedés az ifjúság neveléséhez tartozott, s még magas rangú hercegek is részt vettek benne. A kertek értékét jelzi az is, hogy lázadás esetén a nép először az uralkodói kerteket, a hatalom és a gazdagság szimbólumait rombolta le. A perzsa szőnyegek egyik alaptípusa kertet modellál. A zord idő beálltával hatalmas, kertet ábrázoló szőnyegekkel pótolták a valódi kertet a király számára. A téglalap alakú mezőt – amely a tipikus perzsa kert sémája – egyenes vonalú csatornák osztják föl, ezek a csatornák virágokkal és cserjékkel teli négyszögeket határolnak el. Ez megfelel a négy paradicsomi folyó által négy területre osztott univerzum ideájának. A perzsa kertet is mindig fal veszi körül. Ebben az értelemben a kert jelentése a sziget és az oázis motívumával rokon: a védett intimitás, a visszavonulás, megpihenés helyszíne. Az arabok később átvették ezt a kertkultúrát. Művészetük hatása Európában Dél-Spanyolországban érezhető olyan alkotásokon, mint pl. az Alhambra erőd kertjei.

Indiában elsősorban pihenésre, testi-lelki felüdülésre szolgált a kert, amelynek alaprajza a mandalához hasonlít. Kozmikus tengelykereszt húzódik át rajta, amely tizenkét teraszra osztja fel a tizenkét állatövi jegynek megfelelően. Ilyen pl. az indiai muszlim építészet remekműve, a Tadzs Mahal kertje.

A kínai mítoszokban a halhatatlanság gyümölcseit termő fák Hszi-vang-mu (’nyugati királyi anya’) istennő kertjében teremnek, s ez a halhatatlanok „Paradicsoma”. A Távol-Keleten, különösen Kínában és Japánban, fontos jelentősége volt a magánkertek ápolásának, amelyek a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentették. A természet kicsinyített másai; két legfontosabb alkotóelemük, a víz és a szikla, az aktív és passzív princípium együttesét, a világ változtathatatlan lényegét tükrözik, míg a növények a születés és pusztulás folytonosságát, a mulandó szépséget jelenítik

A tavasszal Európába érkező költöző madár a hosszú élet szimbóluma. A mondák szerint rendkívül sokáig él. A néphit szerint ismeri az élet forrását, onnan hozza a gyermekeket, ill. a lelküket. A teremtés vizeihez kapcsolódik; a gyerekeket a halászó gólya találja meg a Földanya méhéhez tartozó teremtő vizekben. A születés és az újjászületés jelképe, mivel vándormadár, s visszatérte egybeesik a természet újjászületésével. A tavasz jövetelére, az új életre utal. Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, a merengés, a szemlélődés jelképe lett.

Japánban a hosszú élet, a boldog, megelégedett öregkor, a fiúi kegyesség, a remeteség, a magány jelképe, a kínai daru-szimbolikához hasonlóan

Egyiptomban a gyermekek szüleik iránti szeretetét fejezte ki. Klasszikus ókori írók és középkori bestiáriumok említik, hogy a gólya eteti szüleit, amikor azok már nem tudnak magukról gondoskodni. A görögöknél az élet hordozója, a tápláló, Héra attribútuma. Rómában szintén a fiúi kegyesség és odaadás kifejezője.

A kereszténységben az óvatosság, az éberség, a jámborság, a kegyesség, a szüzesség és a tisztaság madara. Az Angyali üdvözlethez kapcsolódik, mert ahogy a gólya a tavasz, a születés hírnöke, úgy jelezte az angyal Krisztus jövetelét Szűz Máriának. A sassal, az íbisszel és a gémmel együtt a csúszómászók, a kígyók pusztítója, s mint ilyen, szoláris madár. A Gonosz ellenfele, következésképp Krisztus szimbóluma. Az angyalok és a kelta túlvilági hírnökök gólya szárnyakat viselnek.  Az emblematikus hagyomány szerint a fáklyákat tartó fehér gólya a házasság jelképe.

A holttest eltemetésére szolgáló fa, fém- vagy kőláda. Alapvetően befogadó, női szimbólum, a barlanghoz és a sírhoz hasonlóan. Felfogható a túlvilági lét, az újjászületés kapujának is. A sírba tétel megfelelhet az anyaméhbe való visszatérésnek; ily módon a feltámadáshoz is kapcsolható.

Az ókori kínaiak az előkelők számára többrétegű koporsókat készítettek keményfából, amelyek oldalán lyukat vágtak a személyiséget alkotó lélek számára, hogy kiszállhasson – ez volt az újjászületés kapuja –, míg az ún. testlélek odabenn maradt. A koporsó szerepe így a két lélek elkülönítése volt: elzárta azt a lelket, amely a világban bajt okozhatott volna, egyúttal biztosította a másik lélek szabadságát.

Egyiptomban a bebalzsamozott testet a halott rangjának megfelelő számú festett szarkofágba tették. A több, egymásba helyezett koporsó arra szolgált, hogy a testet a lehető legnagyobb épségben őrizze meg. Itt a halál-folyón átvivő bárka szerepét tölti be, amely az este meghaló, és az éjszakán, a halál sötétségén áthaladó, reggel újjászülető Nap bárkájához hasonlít. Magát a világmindenséget jelképezi: négy oldalán Ízisz, Nephtüsz, Hórusz és Thot, alján Geb, a föld és tetején Nut, az ég ábrázolása látható.

A kereszténységben a halálra emlékeztet. A katolikus liturgiában nagypénteken Krisztus-szobrot fektettek koporsóba. A karthauzi szerzetesek ágya saját, előre elkészített koporsójuk: naponta ebből kelvén fel, minden újabb napnyi haladéknak örvendenek, ugyanakkor testi közelségbe kerülnek azzal a halálra figyelmeztető tárggyal, amelyből majd újjászületnek. A szentek ereklyéit tartalmazó kőszarkofág mint oltár a liturgiában is szerepet kapott.

A szabadkőművesek is használták beavatási szertartásaikon: a beavatás végső fázisában a leendő új testvért koporsóba fektették, amelyben benne hagyta régi énjét, s amelyből újjászületve, új emberként lépett ki.