A Szfinx

A szfinx a nappal összekapcsolt ókori szimbólum a közel-keleti civilizációkban. A fáraó dinasztiák számára hagyománnyá vált, hogy a király arcát és fejét egy oroszlán testére illesszek a temetkezési helyükön. A fáraó és az oroszlán ilyetén rokonságát az magyarázta, hogy a király egyesült Ré napisten lányával, a hatalmas nap istenséggel, Szahmettel, akit nőstény oroszlán fejjel ábrázoltak. Nap szimbólumként a szfinxet Harmakisszal, a két horizont urával is összekapcsolták – ő képviselte az újjászületéssel és feltámadással azonosított felkelő és lenyugvó napot.

A szfinx kettős természete később aztán Krisztus kettős természetét tükrözte, aki egyszerre volt emberi és isteni. A többi nap szimbólumhoz hasonlóan szfinxet is helyeztek kora keresztény sírokba vagy a közelükbe, hogy a világ isteni fényét képviselje.

A legtöbb kutató következtetése szerint a Gizai nagy Szfinxet Kr. e. 2500 körül készíttette Egyiptomban az Óbirodalomhoz tartozó Hafre fáraó. Mások szerint azonban az is lehet, hogy a napimádás fő korszaka Kr. e. 3000 és 2700 közé esett, míg a Gizai fennsík csak jóval később vált temetkezési helyül szolgáló nekropolisszá. Az egyiptomi szfinx a napot és az oroszlán istent megtestesítő fáraó hatalmas szimbólumává vált. Az állat és a fáraó itt egyetlen felsőbbrendű lénnyé olvadt össze, aki nemcsak a sír szimbolikus őrzője volt, hanem azé az isteni erőé és bölcsességé is, amellyel a fáraó uralkodott és védelmezte a népet. Később a misztériumok, az igazság és az egység szimbólumává vált.