Lenormand kártya. Hidak

A valamely terepakadály, pl. szakadék fölött ívelő építmény általánosan elterjedt jelentése a két part összekapcsolásának funkciójából ered: két világ közötti összeköttetés, a földről, az érzékiből az érzékfeletti világba való átjárás szimbóluma. A Tejút számos néphagyományban a lelkek égbe emelkedését biztosító híd.

A görög mitológiában a Zeusz által készített szivárvány az ég és a föld között feszülő híd, amelyen a jó hír hozója, Irisz ereszkedik le.

A japán sintoizmusban a templomba vezető híd az égi hidak képe, amely a szent helyhez vezető út során a megtisztulást biztosítja. A buddhizmusban Buddha a Nagy Híd minden létező számára.

A túlvilágba való áthaladás és a beavatás veszélyeit jelképező keskeny híd több hagyományban szerepel. Pl. a penge vagy a kard, mint híd a sámán beavatási szertartások eleme. Egy ősi finn hagyomány szerint a halál folyója felett vékony szálakból font híd áll.

A bráhmanizmus szent iratai, az Upanisadok szerint a természetfölötti birodalomba keskeny, kardszélességű hidak vezetnek, amelyeken az átkelés csak a szellem magasba emelkedésével lehetséges. Az iráni Avesztában szereplő Csinvat híd az élők és a holtak birodalmát elválasztó folyó fölött feszül, s égi lények kísérik át rajta az igazak lelkét. A későbbi korokban az ítélkezés hídjává vált, amely a bűnösök alatt borotvaélűvé vékonyodik. Az iszlámban pengeéles, hajszálvékony híd, Alsiráth hídja vezet a Paradicsomba, amely a Pokol felett feszül, s csak az igazhitűek jutnak át rajta. A hétívű híd az iszlám által előírt törvények teljesítése után biztosít áthaladást a Paradicsom felé. A keresztény művészetben szintén megjelenik a lelkek halál utáni útjának ábrázolásán a Pokol folyóján átvezető híd, amely az átjutókat a Paradicsomba, a lehullókat viszont az örök kárhozatba vezeti.

Lenormand kártya. Kocka

Hat négyzetlappal határolt mértani test. A kocka és a négyzet szimbolikája összefügg. Az anyagi világot és a négy alapelem együttesét fejezi ki. Elsősorban a stabilitás szimbóluma; ebben a jelentésben ellentétpárja az instabil gömb. Kínában a kulturált földművelés jele. Platón Timaioszában a Föld jelképe. A zsidó szakrális építészetben fontos alakzat. A salamoni templom legbelsőbb tere, a Szentek Szentje kocka alakú, mivel ezt tekintették a legtökéletesebb formának. A keresztény ikonográfiában stabil alapkő, amelyen a teológiai erények egyike, a megszemélyesített Hit áll. A muszlimok a világ középpontjaként tisztelik a mekkai Nagy Mecset középpontjában álló Kába-szentélyt. Ez az építmény formájáról kapta a nevét (Kába: ’kocka’). A szentély tartalmazza a híres „fekete követ”, amelyet a legenda szerint Ádám kapott Gábriel arkangyaltól, amikor azt a templomot építette az Úrnak, amelyet később Ábrahám és az arab nép őseként tisztelt Izmael épített újjá. A Kába magának az örökkévalóságnak a képe.

Az alkímiában a sót reprezentálja, amely a higany és a kén kikristályosodásának terméke. A szabadkőműves jelképrendszerben a kocka a „megmunkált kő”, a beavatás által megnemesedett lélek. Ebben a jelentésben látható a magyar szabadkőműves mozgalom „Haladás” páholyának jelvényén a körző (ég) és a vonalzó (föld) között.

Lenormand kártya. Szív

Hattyú

Mivel a hosszú nyakú, kecses vízimadár a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. A Nap és a hajnal szimbolikájához kötődik. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény. Az óind Upanisadokban az emberi lélek jelképe: „halhatatlan / aranyszín Lélek, a magános hattyú” (Brihadáranjaka upanisad, IV, 3,11).

Számos mitológiában, így a szlávoknál és a skandinávoknál égi szűz, akit a víz és a föld termékenyít meg, hogy megszülethessék az ember.

A görögöknél szépsége miatt Aphrodité attribútuma; Zeusz és Léda történetében az égisten megjelenési formája. Apollo szent madara. Platónnál a haláluk előtt legszebb éneküket elzengő hattyúk dala a halhatatlanságtudat, a boldogan vállalt, transzcendens szférába emelő halál örömének kifejezője.

A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. A német hagyományban Lohengrin, a Grál-lovag hattyúfogata a tisztaság jele (Wagner: Lohengrin). A protestantizmusban Lutherhez társítják, mivel Husz János 1416-ban bekövetkezett mártírhalálakor megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni.

Az alkímiában a szublimált lélek jele a sas mellett, ill. a higany képviselője.

Európában elsősorban a költészet jelképe és a költői halhatatlanság megtestesítője, pl. Karl Gustav Carus Allegória Goethe halálára c. képén (1832, Frankfurt, Goethe-Museum), amelyen két hattyú fogja közre a babérral díszített hárfát. Hölderlinnél a harmónia, az idilli együttlét, a szerelem madara: „Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesimulva nyugszik a sima vízen… így voltunk te meg én” (Menón panasza Diotimáért). Andersen A rút kiskacsa c. meséjében a környezete megvetésétől kísért „kacsa” felnövekedése, hattyúvá válása a művészlét gyötrelmeit és apoteózisát fejezi ki.

Szív

Az élő szervezet központja. A Nappal állítják párhuzamba, amely a makrokozmosz középpontja, míg a szív a mikrokozmoszé. Az ősi kultúrákban az intellektuális funkciók és az ösztönös tudás szimbóluma. Az egyiptomi hieroglifák rendszerében jele az edény, vagyis a befogadó, passzív, feminin forma. Női jellegére utal másik gyakran használatos jele: a lefelé fordított háromszög, amely vulva-jelként is szerepelhet. Az egyiptomi teremtésmítoszban a teremtő isten, Ptah, előbb szívében tervezte meg a kozmoszt, és csak ezután hozta létre azt szava erejével. Az élet jelképe és a cselekedetek irányítója. A Halottak Könyvének ábrázolásain Ozirisz ítélőszéke előtt a halott szívét helyezik a mérleg egyik serpenyőjébe, mivel a szív az értelem és az akarat vezére. A buddhizmusban a Gyémánt Szív a tisztaság, az elpusztíthatatlanság jelképe. A kínai buddhizmus szerint Buddha nyolc értékes szervének egyike. Kínában királyi szervnek számít, mint irányító és uralkodó, a szellem lakhelye. Központisága miatt a Napot, a tűz és a föld elemét és az ötös számot hozzák vele kapcsolatba. A taoizmusban a megértés helye; a bölcsnek két nyílás van a szívében, s mindkettő nyitva áll.

A Bibliában és a keresztény hagyományban a szív a lelki élet székhelye. A belső ember szimbóluma, míg a test a külső emberé: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7). A hit kifejezője: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel” (MTörv 6,5). A szív az érzelmek helye, ugyanakkor a gondolkodásé és a bölcsességé is. A jó és a rossz is a szívből származik: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5, 8); de „A szívből törnek elő a rossz gondolatok…” (Mt 15,19). A Szentlélek lakhelye: „Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2Kor 1,22). A szív magának a Megváltónak a jelképe, aki az emberért szenvedett; és a Szent Grálé, amely Krisztus vérét tartalmazza, s amelynek jele ugyanúgy egy lefelé forduló háromszög, mint a szívé. A katolikus szimbolikában a latin kereszt alakú templom Jézus teste, az oltár pedig a szíve.

Lenormand kártya. Park/Kert

A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa vagy a halhatatlanságot biztosító fa; földjét négy folyó öntözi. Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban templom vagy oltár áll, ill. a kút, esetleg medence, amely az élet vizének forrása. Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok népesítik be.

Az egyiptomi kultúrában a természeti adottságok miatt igen nagy értéke volt a művelhető területnek. A tikkasztó sivatagos táj elleni védekezés eredménye volt a fallal elkerített, növényekkel beültetett kert, amely szökőkútjaival, árnyékot adó fáival magát az életet jelentette. Emellett azonban szakrális jelentés is társult hozzá. A templomok kertjeit szent ligetekként tisztelték. Számos kert és fa vallásos tisztelet tárgya volt. Az egyiptomiak azt remélték, hogy lelkük haláluk után is részesedni fog a kert áldásaiban, ezért a sírkamrák falaira kertrészleteket is festettek.

Mezopotámia többek között függőkertjeiről volt híres, amelyeket valószínűleg a zikkuratok mintájára építettek. Az ókor hét csodájának egyikeként tartották számon Szemiramisz királynő függőkertjét.

Perzsiában, Egyiptomhoz hasonlóan, a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis, a Paradicsom. A kertek szeretete és a fák kultusza gondolkodásuk egyik alapvető jellegzetessége. A kertészkedés az ifjúság neveléséhez tartozott, s még magas rangú hercegek is részt vettek benne. A kertek értékét jelzi az is, hogy lázadás esetén a nép először az uralkodói kerteket, a hatalom és a gazdagság szimbólumait rombolta le. A perzsa szőnyegek egyik alaptípusa kertet modellál. A zord idő beálltával hatalmas, kertet ábrázoló szőnyegekkel pótolták a valódi kertet a király számára. A téglalap alakú mezőt – amely a tipikus perzsa kert sémája – egyenes vonalú csatornák osztják föl, ezek a csatornák virágokkal és cserjékkel teli négyszögeket határolnak el. Ez megfelel a négy paradicsomi folyó által négy területre osztott univerzum ideájának. A perzsa kertet is mindig fal veszi körül. Ebben az értelemben a kert jelentése a sziget és az oázis motívumával rokon: a védett intimitás, a visszavonulás, megpihenés helyszíne. Az arabok később átvették ezt a kertkultúrát. Művészetük hatása Európában Dél-Spanyolországban érezhető olyan alkotásokon, mint pl. az Alhambra erőd kertjei.

Indiában elsősorban pihenésre, testi-lelki felüdülésre szolgált a kert, amelynek alaprajza a mandalához hasonlít. Kozmikus tengelykereszt húzódik át rajta, amely tizenkét teraszra osztja fel a tizenkét állatövi jegynek megfelelően. Ilyen pl. az indiai muszlim építészet remekműve, a Tadzs Mahal kertje.

A kínai mítoszokban a halhatatlanság gyümölcseit termő fák Hszi-vang-mu (’nyugati királyi anya’) istennő kertjében teremnek, s ez a halhatatlanok „Paradicsoma”. A Távol-Keleten, különösen Kínában és Japánban, fontos jelentősége volt a magánkertek ápolásának, amelyek a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentették. A természet kicsinyített másai; két legfontosabb alkotóelemük, a víz és a szikla, az aktív és passzív princípium együttesét, a világ változtathatatlan lényegét tükrözik, míg a növények a születés és pusztulás folytonosságát, a mulandó szépséget jelenítik

Lenormand kártya. Gólya

A tavasszal Európába érkező költöző madár a hosszú élet szimbóluma. A mondák szerint rendkívül sokáig él. A néphit szerint ismeri az élet forrását, onnan hozza a gyermekeket, ill. a lelküket. A teremtés vizeihez kapcsolódik; a gyerekeket a halászó gólya találja meg a Földanya méhéhez tartozó teremtő vizekben. A születés és az újjászületés jelképe, mivel vándormadár, s visszatérte egybeesik a természet újjászületésével. A tavasz jövetelére, az új életre utal. Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, a merengés, a szemlélődés jelképe lett.

Japánban a hosszú élet, a boldog, megelégedett öregkor, a fiúi kegyesség, a remeteség, a magány jelképe, a kínai daru-szimbolikához hasonlóan

Egyiptomban a gyermekek szüleik iránti szeretetét fejezte ki. Klasszikus ókori írók és középkori bestiáriumok említik, hogy a gólya eteti szüleit, amikor azok már nem tudnak magukról gondoskodni. A görögöknél az élet hordozója, a tápláló, Héra attribútuma. Rómában szintén a fiúi kegyesség és odaadás kifejezője.

A kereszténységben az óvatosság, az éberség, a jámborság, a kegyesség, a szüzesség és a tisztaság madara. Az Angyali üdvözlethez kapcsolódik, mert ahogy a gólya a tavasz, a születés hírnöke, úgy jelezte az angyal Krisztus jövetelét Szűz Máriának. A sassal, az íbisszel és a gémmel együtt a csúszómászók, a kígyók pusztítója, s mint ilyen, szoláris madár. A Gonosz ellenfele, következésképp Krisztus szimbóluma. Az angyalok és a kelta túlvilági hírnökök gólya szárnyakat viselnek.  Az emblematikus hagyomány szerint a fáklyákat tartó fehér gólya a házasság jelképe.

Lenormand kártya. Koporsó

A holttest eltemetésére szolgáló fa, fém- vagy kőláda. Alapvetően befogadó, női szimbólum, a barlanghoz és a sírhoz hasonlóan. Felfogható a túlvilági lét, az újjászületés kapujának is. A sírba tétel megfelelhet az anyaméhbe való visszatérésnek; ily módon a feltámadáshoz is kapcsolható.

Az ókori kínaiak az előkelők számára többrétegű koporsókat készítettek keményfából, amelyek oldalán lyukat vágtak a személyiséget alkotó lélek számára, hogy kiszállhasson – ez volt az újjászületés kapuja –, míg az ún. testlélek odabenn maradt. A koporsó szerepe így a két lélek elkülönítése volt: elzárta azt a lelket, amely a világban bajt okozhatott volna, egyúttal biztosította a másik lélek szabadságát.

Egyiptomban a bebalzsamozott testet a halott rangjának megfelelő számú festett szarkofágba tették. A több, egymásba helyezett koporsó arra szolgált, hogy a testet a lehető legnagyobb épségben őrizze meg. Itt a halál-folyón átvivő bárka szerepét tölti be, amely az este meghaló, és az éjszakán, a halál sötétségén áthaladó, reggel újjászülető Nap bárkájához hasonlít. Magát a világmindenséget jelképezi: négy oldalán Ízisz, Nephtüsz, Hórusz és Thot, alján Geb, a föld és tetején Nut, az ég ábrázolása látható.

A kereszténységben a halálra emlékeztet. A katolikus liturgiában nagypénteken Krisztus-szobrot fektettek koporsóba. A karthauzi szerzetesek ágya saját, előre elkészített koporsójuk: naponta ebből kelvén fel, minden újabb napnyi haladéknak örvendenek, ugyanakkor testi közelségbe kerülnek azzal a halálra figyelmeztető tárggyal, amelyből majd újjászületnek. A szentek ereklyéit tartalmazó kőszarkofág mint oltár a liturgiában is szerepet kapott.

A szabadkőművesek is használták beavatási szertartásaikon: a beavatás végső fázisában a leendő új testvért koporsóba fektették, amelyben benne hagyta régi énjét, s amelyből újjászületve, új emberként lépett ki.

Lenormand kártya. Hold

A Föld körül keringő mellékbolygó. Az éjszaka bolygója; a szépséget, a fényt jelképezi a sötét végtelenben. Egyes hagyományok szerint a Nap párja, de mivel a Hold fénye csupán a Nap fényének visszatükrözése, a függőség kifejezője.

Jelképes tulajdonságait a Nap szimbolikájának ellentételezéseként is megfogalmazták. A Hold általában a női princípium, hozzá rendelték a vizet, az égtájak közül Északot, az évszakok közül a telet.

A buddhizmusban a béke, a tisztaság szimbóluma; az újhold és a telihold a szellemi képességeknek kedvező időszak. A festészetben, a kínai, majd a japán költészetben a vízen tükröződő telihold a ilággal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudat.

Kínában a női elem, a jin lényege: passzív, átalakuló és halhatatlan. A császári jelképrendszerben a Napnak van alávetve; míg a Nap az év, a Hold a hónapok meghatározója. A kilencedik hónap holdtöltéje a házasságkötések családi jóváhagyásának hagyományos ideje.

Az antikvitásban alakváltozásai révén az állhatatlanság, az átalakulás, a növekedés és a termékenység kifejezője. A Hold ciklikus változásai és a nők havi ciklusa között párhuzamot vontak: „Hold biztosítja a terhességet, a szülést és a nemzőképességet” (Cicero: Az istenek természete, II. 46). Általában női istenségek személyesítik meg, Artemisz/Diána, Szeléné/Luna. „A mindenség anyjának hívják, s azt tartják róla, hogy férfi- és női természete van”

A zsidó hagyományban Isten akaratának kozmikus megtestesítője, az Úr dicsőségének egyik kifejezője (Sir 43,6–8). Szarvakkal vagy bárddal jelölték; ez termékenységi vonatkozásokra utal. Az időmérés alapjául szolgált ősidők óta; mozgás- és idő-szimbólumként a Bibliában is fellelhető: „És a Hold minden időben pontosan jelzi a hónapokat, s megszabja az időt. A Hold jelöli meg az ünnepek napját” (Sir 43,6–7).

A muszlim kultúrában az idő mértéke; évszámításuk is lunáris. Gyakori ábrázolás az életfa feletti félhold, amely az istenség, a fensőbbség, az uralkodás; a holdsarló csillaggal pedig az iszlám jelképévé vált, a mecsetek és minaretek csúcsának jellegzetes díszítőeleme. Európában elsősorban a török birodalom fenyegető terjeszkedésére utalt, a „sápadó félhold” pedig hanyatlására.

A keresztény szimbolikában a Nappal együtt a keresztre feszítés ábrázolásain Krisztus kettős természetét jelzi; a balján elhelyezkedő Hold az emberi természetre utal. A Holdat Gábriel arkangyal tartózkodási helyének vélték, valamint Szűz Mária szépségét is hasonlították hozzá az Én 6,10 és a Holdon álló, ún. Napba öltözött asszony motívuma alapján (Jel 12,1).

Lenormand Kártya. Nap

A Naprendszer központja, a Földhöz legközelebb eső csillag. A fény és melegség égiteste, az élet forrása. Aktív őselem, maszkulin princípium; a kozmikus értelem és az igazság egyetemes szimbóluma. Látszólagos Föld körüli útja az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. Halhatatlan égitest: minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban számos istenséget azonosítottak a Nappal Egyiptomban Ré, majd Amon néven tisztelték.

A Kr. e. XIV. sz. közepén Ehnaton fáraó vallási reformjában Aton, a fénylő napkorong monoteista tiszteletét valósította meg. Aton az élet teremtője és fenntartója: „Millió formát teremtettél magadtól […] És minden szembenéz veled, / Ki vagy a Nappali Korong /A föld felett” (Naphimnusz). A Napot a Hold párjaként is értelmezték, együtt Hórusz két szemét jelentették.

A görög-római mitológia napistene Héliosz, aki négylovas hintóján halad át az égen. Apolló, mint a fény istene szintén rendelkezett szoláris jelentéssel. Hagyományosan hét napsugarat ábrázolnak: közülük hat a tér dimenzióival van összefüggésben, a hetedik a kozmoszon kívülit jelzi. A napsugaraknak és a kozmikus geometriának ezt a kapcsolatát a görögöknél a püthagoraszi számszimbolika fogalmazza meg. Az ókori római misztériumvallások között elsősorban a Mithrasz-kultusz központi jelentőségű eleme a téli napfordulókor ünnepelt „legyőzhetetlen Nap”, a Sol invictus tisztelete. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező hét bolygó szférájában a középponttól számított negyedik bolygó. Az ókori eredetű asztrológiai hagyományban az élet, a tekintély, a férfiasság és az uralkodás bolygója. Az állatövi csillagképek közül az Oroszlán jegyéhez kapcsolták.

A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között (pl. Zsolt 84,12; Mal 3,20). A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: „Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen” (Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust „az Igazság Napjá”-nak (Sol Justitiae) és – antik hagyományként – „legyőzhetetlen Nap”-nak (Sol invictus) is nevezték. Halála és leszállása az alvilágba a naplemente, a sírban eltöltött ideje a Nap éjszakai útja, feltámadása a napkelte. A Kelet felé forduló imádkozás, ill. a templomok és a sírok keleti tájolása szintén a Nap-szimbolikához kapcsolódik. A gótikus székesegyházak homlokzatán a rózsaablakot Napként és Krisztusként értelmezték.

A Mária-szimbolikához a Jelenések könyvének apokaliptikus látomása alapján kötődik. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12,1).

Színe az (arany)sárga; féme az arany, napja a vasárnap, kora a fiatal férfikor, virágja a cikória vagy a napraforgó, állata a kakas, a főnix, az oroszlán.  

Lenormand kártya. Kasza/sarló

A gabona levágására szolgáló fémpengéjű szerszámok, az aratás eszközei. A sarló rövid nyelű, félköríves pengéjű, a kasza hosszú nyelű, íves pengéjű.  A görög-római mitológiában Khronosz/Saturnus, a földművelés istenének attribútuma, s ebben az értelemben a bőség, a termékenység jelentései kapcsolódnak hozzá. A görög mítoszok szerint Kronosz ezzel az eszközzel csonkította meg apját, Uranosz égistent, ezért a kasztrálásra is utal. Formája mindkét nem jegyeit egyesíti magában: fallosz-szimbólum, ugyanakkor holdsarló alakja miatt a Holddal hozták kapcsolatba, s így holdistennők attribútumaként is szerepel. A megszemélyesített idő Khronosz attribútumaként a könyörtelen idő, a halál jelképe, amely az egyik Moira, Atroposz ollójához hasonlóan, elvágja az élet fonalát.

A Bibliában az Utolsó ítéletkor Krisztus kezében a végítélet jele: „Ezután fehér felhőt láttam, a felhőn ült valaki, aki az Emberfiához hasonlított. A fején aranykorona volt, a kezében éles sarló” (Jel 14,14).  A középkori ábrázolásokon a kasza a csontvázként ábrázolt Halál, a „nagy kaszás” attribútuma (id. Pieter Brueghel: A halál diadala, 1522–1526 k., Madrid, Prado). A középkori eredetű Mária-ünnep elnevezése: Sarlós Boldogasszony (július 2.). Az aratás kezdetét jelezte, és a holdsarlóval, mint Szűz Mária attribútumával is összefüggésben állt. Mivel a parasztfelkelések jellegzetes fegyvere, a forradalom jelképévé vált: „Kaszák, mik kiegyenesedtek, / Ünnep készül, piros, szabad” (Ady: Ének aratás előtt). Juhász Gyula Tápai lagzi c. versében a kasza halál-szimbolikája jelenik meg: „Már szürkül lassan a ködös határ, / És a határban a Halál kaszál…”

Lenormand Kártya. Vessző/Ostor/korbács

A hatalmat és a büntetés kirovásának jogát jelzi, fallikus szimbólum, szigor jele. A villámláshoz és a viharistenekhez kapcsolódik, negatív aspektusának, pusztító hatalmának hangsúlyozója. Egyiptomban Min termékenységisten szobra felemelt jobb kezében ostort tart, a királyi szigor jelét, ezzel űzi ki a gonosz szellemeket és a bajokat. Az ostor Ozirisz kezében a teremtő energia. A keresztény művészetben Passió-jelkép, Krisztus szenvedésének egyik eszköze.

Az ostor Ozirisz kezében a teremtő energia. A görög mitológiában az alvilág szörnyeit regulázó Hekaté a bűnösöket üldöző Erinnüszök, valamint Dionüszosz és Kübelé attribútuma. A dodonai Zeusz-szentélyben egy gyermekszobor kezében tartott ostorszíj a szél hatására egy üstre csapott rá, s az ebből származó hangot isteni jóslatként értelmezték. Az ostorról úgy tartották, hogy a termékenységre ösztönzőleg hat, pl. Rómában a Lupercalia ünnepén kecskebőrből készült korbáccsal kívánták biztosítani az asszonyok termékenységét.

Attribútuma a vezeklő Bűnbánó Szt. Mária Magdolnának, s a keresztény mártíroknak, Szt. Gervasiusnak és Szt. Protasiusnak. Szt. Ambrus az eretnekként megbélyegzett ariánusokat korbácsoltatta meg; az ábrázolásokon korbácsa három ága a Szentháromságra utal. A középkorban a Megváltó szenvedésének kultuszában az ostorozás tisztelete, szertartása is megjelent. A flagellánsok önostorozása a vezeklés eszköze.

Attilát mint Isten büntető eszközét nevezték „Isten ostorá”-nak.. Zrínyi eposzában a széthúzás miatt a magyarokra mért isteni büntetés: „De Isten ostora mast szállott reájok, / Fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtok”.