Category: Lenormand kártya

A tiszta éjszakai égbolton fényes pontnak látszó égitest. Az istenség jelenlétét, a fensőbbséget, az örökkévalóságot, a halhatatlanságot és a reményt fejezi ki. A Sarkcsillag az ég sarkpontját jelöli, így az ég kapuja. A fény forrása; a templomok kupoláit gyakran díszítik csillag-motívumokkal. Ugyancsak égi jellegének köszönhetően a szellemi erők, a sötétség ellentétének jelképe. Az istenek mennyei mivoltuk vagy világuralmuk jeleként csillagpalástot viselnek

Óceánia népeinél a csillagok a Napanya és a Holdapa gyermekei. Az aztékoknál a hajnalcsillag a Nap felemelkedő, spirituális, maszkulin ereje, míg az esthajnalcsillag a Hold leereszkedő, földi, feminin ereje. Kínában a csillagok a Nappal és a Holddal együtt az uralkodók spirituális bölcsességét jelölik.

Asztrológiai hagyományuk állatöve a Jupiter bolygó fázisaihoz kapcsolódik. Egy ősi csillagmítosz szerint a Vega csillag/Lant csillagkép, mint „Szövőlány”, és az Altair csillag/Sas csillagkép, mint „Pásztorfiú” a Tejút, az „Égi Folyó” két partjáról nézik egymást vágyódva, s e csillagok a kínai költészetben az örök szerelmi vágyakozás szimbólumaivá váltak.

Az asztrológia arra az elképzelésre épül, amely szerint párhuzam van az égi és a földi események között, azaz a csillagok és a bolygók együttes jelentései jósló jelekként értelmezhetők földi eseményekre vonatkoztatva. A mezopotámiai ún. káldeus hagyomány dolgozta ki a későbbi asztrológia alaptételeit, s a hellenizmus kori asztrológia ezt vette alapul. „A csillagok ugyanis saját érzékeléssel és isteni bölcsességgel rendelkeznek, mert tisztán részesednek az éltető isteni természetből”

Az egyiptomiaknál a lélek szimbóluma, a lélek halhatatlanságát fejezi ki, amely a testtől megfosztva is megőrzi annak erejét. A csillagokban élnek tovább a holtak lelkei. A csillagok anyja Nut, az ég istennője (Nutot ezért festették a koporsók felső lapjára csillagoktól övezve vagy csillagok díszítette testtel). A keleti ég fő csillagképét, az Oriont a holtak urával, Ozirisszel azonosították. A csillag a végzet, a sors szimbóluma. Egyiptomban a fáraót halála után a Sarkcsillaggal azonosították. A Vénusz bolygó a hajnal hírnöke. Az egyiptomiak a csillaghoz hasonlították a testben levő magzatot. Nézeteik szerint a Nap ad életet sugaraival mindennek, így a csillagok is a Naptól kapják fényüket, mint ahogy a magzat az anyától a táplálékot.

A görögök és a rómaiak az égitesteket az istenekkel azonosították. Az égitestek mozgása szabályos pályájukon az isteni hatalom harmonikus együtt hatásának jelképe.

Az ég fátyla; az égi akarat megnyilvánulását jelzi. Az anyagi erő, a profetikus kinyilatkoztatások, a theophaniák kifejezője. Áldást osztó és átkot jelentő természeti képződmény. A természeti népek az istenhez tartozó tárgyak (az istenség sátra, kocsija, leple) képét vélték benne felfedezni. Állandó változása miatt a látható metamorfózis szimbóluma.

A kínaiak szerint a termékenység, az életerő jelképe: a látható lélegzet. Szimbolizálja a szánalmat és a könyörületet is, mivel a földet megtermékenyítő esőt kibocsátó felhők minden élőlény táplálói.

A görög mitológiában istennője Nephelé. Apollón nyájának „bárányai” szintén felhők. Szerepelhet Héra képmásaként is, amelyet Zeusz formált, hogy megtévessze Ixión érzéki vágyait. E felhő-képmás és Ixión együttlétéből született Kentaurosz, akitől a kentaurok származtak. Az Olümposz tetején az istenek ködfelhőktől eltakarva élnek. Zeusz felhő alakjában teszi magáévá Iót.

Az Ószövetségben Isten gyakran felhőbe burkolódzva jelenik meg népének, ezért a rejtőzködő, láthatatlan Isten szimbóluma. Az Újszövetségben eszkatológikus theophaniákban szerepel (Mk 13,26; Jel 14,14). A felhőből kinyúló kar az isteni jelenlét és mindenhatóság leggyakoribb szimbóluma. Mandorla alakú fényes felhő övezi Jézust a színeváltozás és a mennybe emelkedés ábrázolásain.

Zrínyinél a viharfelhő Isten haragját jelképezi, amelynek eszköze a keresztény világot fenyegető török had: „Jaj! hova ez az nagy fölyhő fog omlani?”.

A felvilágosodás emblémájában – „Post nubila reddit lux” (Felhők után visszatér a fény) – a szellemi sötétség szimbóluma, szemben a mindent megvilágosító fénnyel.

A valamely terepakadály, pl. szakadék fölött ívelő építmény általánosan elterjedt jelentése a két part összekapcsolásának funkciójából ered: két világ közötti összeköttetés, a földről, az érzékiből az érzékfeletti világba való átjárás szimbóluma. A Tejút számos néphagyományban a lelkek égbe emelkedését biztosító híd.

A görög mitológiában a Zeusz által készített szivárvány az ég és a föld között feszülő híd, amelyen a jó hír hozója, Irisz ereszkedik le.

A japán sintoizmusban a templomba vezető híd az égi hidak képe, amely a szent helyhez vezető út során a megtisztulást biztosítja. A buddhizmusban Buddha a Nagy Híd minden létező számára.

A túlvilágba való áthaladás és a beavatás veszélyeit jelképező keskeny híd több hagyományban szerepel. Pl. a penge vagy a kard, mint híd a sámán beavatási szertartások eleme. Egy ősi finn hagyomány szerint a halál folyója felett vékony szálakból font híd áll.

A bráhmanizmus szent iratai, az Upanisadok szerint a természetfölötti birodalomba keskeny, kardszélességű hidak vezetnek, amelyeken az átkelés csak a szellem magasba emelkedésével lehetséges. Az iráni Avesztában szereplő Csinvat híd az élők és a holtak birodalmát elválasztó folyó fölött feszül, s égi lények kísérik át rajta az igazak lelkét. A későbbi korokban az ítélkezés hídjává vált, amely a bűnösök alatt borotvaélűvé vékonyodik. Az iszlámban pengeéles, hajszálvékony híd, Alsiráth hídja vezet a Paradicsomba, amely a Pokol felett feszül, s csak az igazhitűek jutnak át rajta. A hétívű híd az iszlám által előírt törvények teljesítése után biztosít áthaladást a Paradicsom felé. A keresztény művészetben szintén megjelenik a lelkek halál utáni útjának ábrázolásán a Pokol folyóján átvezető híd, amely az átjutókat a Paradicsomba, a lehullókat viszont az örök kárhozatba vezeti.

Hat négyzetlappal határolt mértani test. A kocka és a négyzet szimbolikája összefügg. Az anyagi világot és a négy alapelem együttesét fejezi ki. Elsősorban a stabilitás szimbóluma; ebben a jelentésben ellentétpárja az instabil gömb. Kínában a kulturált földművelés jele. Platón Timaioszában a Föld jelképe. A zsidó szakrális építészetben fontos alakzat. A salamoni templom legbelsőbb tere, a Szentek Szentje kocka alakú, mivel ezt tekintették a legtökéletesebb formának. A keresztény ikonográfiában stabil alapkő, amelyen a teológiai erények egyike, a megszemélyesített Hit áll. A muszlimok a világ középpontjaként tisztelik a mekkai Nagy Mecset középpontjában álló Kába-szentélyt. Ez az építmény formájáról kapta a nevét (Kába: ’kocka’). A szentély tartalmazza a híres „fekete követ”, amelyet a legenda szerint Ádám kapott Gábriel arkangyaltól, amikor azt a templomot építette az Úrnak, amelyet később Ábrahám és az arab nép őseként tisztelt Izmael épített újjá. A Kába magának az örökkévalóságnak a képe.

Az alkímiában a sót reprezentálja, amely a higany és a kén kikristályosodásának terméke. A szabadkőműves jelképrendszerben a kocka a „megmunkált kő”, a beavatás által megnemesedett lélek. Ebben a jelentésben látható a magyar szabadkőműves mozgalom „Haladás” páholyának jelvényén a körző (ég) és a vonalzó (föld) között.

Hattyú

Mivel a hosszú nyakú, kecses vízimadár a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. A Nap és a hajnal szimbolikájához kötődik. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény. Az óind Upanisadokban az emberi lélek jelképe: „halhatatlan / aranyszín Lélek, a magános hattyú” (Brihadáranjaka upanisad, IV, 3,11).

Számos mitológiában, így a szlávoknál és a skandinávoknál égi szűz, akit a víz és a föld termékenyít meg, hogy megszülethessék az ember.

A görögöknél szépsége miatt Aphrodité attribútuma; Zeusz és Léda történetében az égisten megjelenési formája. Apollo szent madara. Platónnál a haláluk előtt legszebb éneküket elzengő hattyúk dala a halhatatlanságtudat, a boldogan vállalt, transzcendens szférába emelő halál örömének kifejezője.

A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. A német hagyományban Lohengrin, a Grál-lovag hattyúfogata a tisztaság jele (Wagner: Lohengrin). A protestantizmusban Lutherhez társítják, mivel Husz János 1416-ban bekövetkezett mártírhalálakor megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni.

Az alkímiában a szublimált lélek jele a sas mellett, ill. a higany képviselője.

Európában elsősorban a költészet jelképe és a költői halhatatlanság megtestesítője, pl. Karl Gustav Carus Allegória Goethe halálára c. képén (1832, Frankfurt, Goethe-Museum), amelyen két hattyú fogja közre a babérral díszített hárfát. Hölderlinnél a harmónia, az idilli együttlét, a szerelem madara: „Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesimulva nyugszik a sima vízen… így voltunk te meg én” (Menón panasza Diotimáért). Andersen A rút kiskacsa c. meséjében a környezete megvetésétől kísért „kacsa” felnövekedése, hattyúvá válása a művészlét gyötrelmeit és apoteózisát fejezi ki.

Szív

Az élő szervezet központja. A Nappal állítják párhuzamba, amely a makrokozmosz középpontja, míg a szív a mikrokozmoszé. Az ősi kultúrákban az intellektuális funkciók és az ösztönös tudás szimbóluma. Az egyiptomi hieroglifák rendszerében jele az edény, vagyis a befogadó, passzív, feminin forma. Női jellegére utal másik gyakran használatos jele: a lefelé fordított háromszög, amely vulva-jelként is szerepelhet. Az egyiptomi teremtésmítoszban a teremtő isten, Ptah, előbb szívében tervezte meg a kozmoszt, és csak ezután hozta létre azt szava erejével. Az élet jelképe és a cselekedetek irányítója. A Halottak Könyvének ábrázolásain Ozirisz ítélőszéke előtt a halott szívét helyezik a mérleg egyik serpenyőjébe, mivel a szív az értelem és az akarat vezére. A buddhizmusban a Gyémánt Szív a tisztaság, az elpusztíthatatlanság jelképe. A kínai buddhizmus szerint Buddha nyolc értékes szervének egyike. Kínában királyi szervnek számít, mint irányító és uralkodó, a szellem lakhelye. Központisága miatt a Napot, a tűz és a föld elemét és az ötös számot hozzák vele kapcsolatba. A taoizmusban a megértés helye; a bölcsnek két nyílás van a szívében, s mindkettő nyitva áll.

A Bibliában és a keresztény hagyományban a szív a lelki élet székhelye. A belső ember szimbóluma, míg a test a külső emberé: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7). A hit kifejezője: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel” (MTörv 6,5). A szív az érzelmek helye, ugyanakkor a gondolkodásé és a bölcsességé is. A jó és a rossz is a szívből származik: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5, 8); de „A szívből törnek elő a rossz gondolatok…” (Mt 15,19). A Szentlélek lakhelye: „Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2Kor 1,22). A szív magának a Megváltónak a jelképe, aki az emberért szenvedett; és a Szent Grálé, amely Krisztus vérét tartalmazza, s amelynek jele ugyanúgy egy lefelé forduló háromszög, mint a szívé. A katolikus szimbolikában a latin kereszt alakú templom Jézus teste, az oltár pedig a szíve.

A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa vagy a halhatatlanságot biztosító fa; földjét négy folyó öntözi. Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban templom vagy oltár áll, ill. a kút, esetleg medence, amely az élet vizének forrása. Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok népesítik be.

Az egyiptomi kultúrában a természeti adottságok miatt igen nagy értéke volt a művelhető területnek. A tikkasztó sivatagos táj elleni védekezés eredménye volt a fallal elkerített, növényekkel beültetett kert, amely szökőkútjaival, árnyékot adó fáival magát az életet jelentette. Emellett azonban szakrális jelentés is társult hozzá. A templomok kertjeit szent ligetekként tisztelték. Számos kert és fa vallásos tisztelet tárgya volt. Az egyiptomiak azt remélték, hogy lelkük haláluk után is részesedni fog a kert áldásaiban, ezért a sírkamrák falaira kertrészleteket is festettek.

Mezopotámia többek között függőkertjeiről volt híres, amelyeket valószínűleg a zikkuratok mintájára építettek. Az ókor hét csodájának egyikeként tartották számon Szemiramisz királynő függőkertjét.

Perzsiában, Egyiptomhoz hasonlóan, a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis, a Paradicsom. A kertek szeretete és a fák kultusza gondolkodásuk egyik alapvető jellegzetessége. A kertészkedés az ifjúság neveléséhez tartozott, s még magas rangú hercegek is részt vettek benne. A kertek értékét jelzi az is, hogy lázadás esetén a nép először az uralkodói kerteket, a hatalom és a gazdagság szimbólumait rombolta le. A perzsa szőnyegek egyik alaptípusa kertet modellál. A zord idő beálltával hatalmas, kertet ábrázoló szőnyegekkel pótolták a valódi kertet a király számára. A téglalap alakú mezőt – amely a tipikus perzsa kert sémája – egyenes vonalú csatornák osztják föl, ezek a csatornák virágokkal és cserjékkel teli négyszögeket határolnak el. Ez megfelel a négy paradicsomi folyó által négy területre osztott univerzum ideájának. A perzsa kertet is mindig fal veszi körül. Ebben az értelemben a kert jelentése a sziget és az oázis motívumával rokon: a védett intimitás, a visszavonulás, megpihenés helyszíne. Az arabok később átvették ezt a kertkultúrát. Művészetük hatása Európában Dél-Spanyolországban érezhető olyan alkotásokon, mint pl. az Alhambra erőd kertjei.

Indiában elsősorban pihenésre, testi-lelki felüdülésre szolgált a kert, amelynek alaprajza a mandalához hasonlít. Kozmikus tengelykereszt húzódik át rajta, amely tizenkét teraszra osztja fel a tizenkét állatövi jegynek megfelelően. Ilyen pl. az indiai muszlim építészet remekműve, a Tadzs Mahal kertje.

A kínai mítoszokban a halhatatlanság gyümölcseit termő fák Hszi-vang-mu (’nyugati királyi anya’) istennő kertjében teremnek, s ez a halhatatlanok „Paradicsoma”. A Távol-Keleten, különösen Kínában és Japánban, fontos jelentősége volt a magánkertek ápolásának, amelyek a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentették. A természet kicsinyített másai; két legfontosabb alkotóelemük, a víz és a szikla, az aktív és passzív princípium együttesét, a világ változtathatatlan lényegét tükrözik, míg a növények a születés és pusztulás folytonosságát, a mulandó szépséget jelenítik

A tavasszal Európába érkező költöző madár a hosszú élet szimbóluma. A mondák szerint rendkívül sokáig él. A néphit szerint ismeri az élet forrását, onnan hozza a gyermekeket, ill. a lelküket. A teremtés vizeihez kapcsolódik; a gyerekeket a halászó gólya találja meg a Földanya méhéhez tartozó teremtő vizekben. A születés és az újjászületés jelképe, mivel vándormadár, s visszatérte egybeesik a természet újjászületésével. A tavasz jövetelére, az új életre utal. Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, a merengés, a szemlélődés jelképe lett.

Japánban a hosszú élet, a boldog, megelégedett öregkor, a fiúi kegyesség, a remeteség, a magány jelképe, a kínai daru-szimbolikához hasonlóan

Egyiptomban a gyermekek szüleik iránti szeretetét fejezte ki. Klasszikus ókori írók és középkori bestiáriumok említik, hogy a gólya eteti szüleit, amikor azok már nem tudnak magukról gondoskodni. A görögöknél az élet hordozója, a tápláló, Héra attribútuma. Rómában szintén a fiúi kegyesség és odaadás kifejezője.

A kereszténységben az óvatosság, az éberség, a jámborság, a kegyesség, a szüzesség és a tisztaság madara. Az Angyali üdvözlethez kapcsolódik, mert ahogy a gólya a tavasz, a születés hírnöke, úgy jelezte az angyal Krisztus jövetelét Szűz Máriának. A sassal, az íbisszel és a gémmel együtt a csúszómászók, a kígyók pusztítója, s mint ilyen, szoláris madár. A Gonosz ellenfele, következésképp Krisztus szimbóluma. Az angyalok és a kelta túlvilági hírnökök gólya szárnyakat viselnek.  Az emblematikus hagyomány szerint a fáklyákat tartó fehér gólya a házasság jelképe.

A holttest eltemetésére szolgáló fa, fém- vagy kőláda. Alapvetően befogadó, női szimbólum, a barlanghoz és a sírhoz hasonlóan. Felfogható a túlvilági lét, az újjászületés kapujának is. A sírba tétel megfelelhet az anyaméhbe való visszatérésnek; ily módon a feltámadáshoz is kapcsolható.

Az ókori kínaiak az előkelők számára többrétegű koporsókat készítettek keményfából, amelyek oldalán lyukat vágtak a személyiséget alkotó lélek számára, hogy kiszállhasson – ez volt az újjászületés kapuja –, míg az ún. testlélek odabenn maradt. A koporsó szerepe így a két lélek elkülönítése volt: elzárta azt a lelket, amely a világban bajt okozhatott volna, egyúttal biztosította a másik lélek szabadságát.

Egyiptomban a bebalzsamozott testet a halott rangjának megfelelő számú festett szarkofágba tették. A több, egymásba helyezett koporsó arra szolgált, hogy a testet a lehető legnagyobb épségben őrizze meg. Itt a halál-folyón átvivő bárka szerepét tölti be, amely az este meghaló, és az éjszakán, a halál sötétségén áthaladó, reggel újjászülető Nap bárkájához hasonlít. Magát a világmindenséget jelképezi: négy oldalán Ízisz, Nephtüsz, Hórusz és Thot, alján Geb, a föld és tetején Nut, az ég ábrázolása látható.

A kereszténységben a halálra emlékeztet. A katolikus liturgiában nagypénteken Krisztus-szobrot fektettek koporsóba. A karthauzi szerzetesek ágya saját, előre elkészített koporsójuk: naponta ebből kelvén fel, minden újabb napnyi haladéknak örvendenek, ugyanakkor testi közelségbe kerülnek azzal a halálra figyelmeztető tárggyal, amelyből majd újjászületnek. A szentek ereklyéit tartalmazó kőszarkofág mint oltár a liturgiában is szerepet kapott.

A szabadkőművesek is használták beavatási szertartásaikon: a beavatás végső fázisában a leendő új testvért koporsóba fektették, amelyben benne hagyta régi énjét, s amelyből újjászületve, új emberként lépett ki.