A Szfinx

A szfinx a nappal összekapcsolt ókori szimbólum a közel-keleti civilizációkban. A fáraó dinasztiák számára hagyománnyá vált, hogy a király arcát és fejét egy oroszlán testére illesszek a temetkezési helyükön. A fáraó és az oroszlán ilyetén rokonságát az magyarázta, hogy a király egyesült Ré napisten lányával, a hatalmas nap istenséggel, Szahmettel, akit nőstény oroszlán fejjel ábrázoltak. Nap szimbólumként a szfinxet Harmakisszal, a két horizont urával is összekapcsolták – ő képviselte az újjászületéssel és feltámadással azonosított felkelő és lenyugvó napot.

A szfinx kettős természete később aztán Krisztus kettős természetét tükrözte, aki egyszerre volt emberi és isteni. A többi nap szimbólumhoz hasonlóan szfinxet is helyeztek kora keresztény sírokba vagy a közelükbe, hogy a világ isteni fényét képviselje.

A legtöbb kutató következtetése szerint a Gizai nagy Szfinxet Kr. e. 2500 körül készíttette Egyiptomban az Óbirodalomhoz tartozó Hafre fáraó. Mások szerint azonban az is lehet, hogy a napimádás fő korszaka Kr. e. 3000 és 2700 közé esett, míg a Gizai fennsík csak jóval később vált temetkezési helyül szolgáló nekropolisszá. Az egyiptomi szfinx a napot és az oroszlán istent megtestesítő fáraó hatalmas szimbólumává vált. Az állat és a fáraó itt egyetlen felsőbbrendű lénnyé olvadt össze, aki nemcsak a sír szimbolikus őrzője volt, hanem azé az isteni erőé és bölcsességé is, amellyel a fáraó uralkodott és védelmezte a népet. Később a misztériumok, az igazság és az egység szimbólumává vált.

Szivárvány kígyó

Az ausztráliai Kakadu Nemzeti Parkban az Ubirr sziklánál van egy szent hely, amely a Szivárvány kígyó- galéria nevet kapta. Egy egyszerű, de színes ősi szikla festmény látható itt, amely egy magányos sziklán csúszó-mászó kígyót ábrázol. Bár a kígyó a szó szoros értelmében nem szivárványszínű, a világ teremtés korának – amelyet a bennszülöttek „álomidőnek” neveznek – azonban erőteljes motívuma. A festmény az ősi bennszülött művészet egyik legrégebben ismert kepe, de a szivárvány kígyó ma is kulturális befolyással bír az ausztrál őslakosok között. A szivárvány kígyó néhány beszámoló szerint vagy egy kiszáradt folyómederben levő vizes üregből emelkedett ki, vagy az égből száll alá az álomidőben, és így teremtette meg az életet, a vizet és a termékenységet. A kontinensen végig csúszva a mozgásával hozta létre a szakralis ősi táj völgyeit, hegyeit és vízi útjait. A földön átkelve a szivárvány kígyó dalával keltette életre a sziklakat, növényeket, állatokat és az embereket. A dalvonalként vagy álomnyomként ismert út, amelyet bejárt, az egész Ausztráliát átszelő és behálózó szent, láthatatlan ösvényekké vált. A különböző helyi mitológiákban a kígyó lehet nőstény vagy hím, sőt kétnemű is, és különböző neveken ismerik – például Julunggul, Kunmanggur, Ungar vagy Yurlunggar. Néhány tudós szerint a kígyó és a szivárvány közötti kapocs az évszakok körforgását és a víz fontosságát jelképezi az emberi életben. Ha szivárvány látható az égen, azt mondják, hogy a szivárvány kígyó az egyik vizes üregből egy másikba költözik, és ilyenkor feltölti a víz készleteket, útja során pedig patakokat és mély csatornákat váj a talajba – ez magyarázza, hogy bizonyos vizes üregek az aszály során sem száradnak ki. A kígyó ereje nélkül nem esne az eső, és a talaj végleg kiszáradna. A szivárvány kígyót vélik felfedezni a hold udvarában is, amelyet az eső jelének lehet tekinteni, és isteni gyógyereje van. Vele hozzak összefüggésbe a kvarc kristályokat és a kagylóhéjakat, amelyeket a kígyó erejének megidézésére használnak a szertartásoknál.