Van, amikor egy tarot-lap nem egyszerűen megjelenik, hanem megszólít. Nem kér választ, nem magyaráz, csak ott van, és csendesen dolgozik bennünk. Ilyenkor nem a jelentése a fontos, hanem az érzés, amit kivált. Egy pillanatnyi megállás, amikor a külvilág zajai háttérbe húzódnak, és valami finoman megmozdul belül. A lap képe, színei vagy hangulata olyan rétegeket érint meg, amelyekhez ritkán férünk hozzá tudatosan. Nem kell érteni, elég érezni.
Ezek a találkozások gyakran akkor történnek, amikor nem keresünk válaszokat. A tarot ilyenkor nem útmutatóként, hanem tükörként jelenik meg, és visszatükrözi azt az állapotot, amelyben éppen vagyunk. A felismerések nem szavakban érkeznek, hanem érzések formájában: egy halk megnyugvás, egy belső ellenállás, vagy egy mélyen ismerős rezgés. A csend, ami ilyenkor körülvesz, nem üres, hanem jelentéssel teli.
Amikor egy tarot-lap újra és újra felbukkan, az nem véletlen. Nem sürget, nem kényszerít, csak jelen van, amíg készen nem állunk befogadni az üzenetét. Ezek a pillanatok a belső felismerések születésének terepei. A tarot ilyenkor nem tanít és nem jósol, hanem teret ad az önmagunkkal való őszinte találkozásnak. Ebben a csendben lassan megszületik az elfogadás, és vele együtt az a finom bizonyosság, hogy minden válasz már régóta bennünk él.









