Hattyú
Mivel a hosszú nyakú, kecses vízimadár a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. A Nap és a hajnal szimbolikájához kötődik. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény. Az óind Upanisadokban az emberi lélek jelképe: „halhatatlan / aranyszín Lélek, a magános hattyú” (Brihadáranjaka upanisad, IV, 3,11).
Számos mitológiában, így a szlávoknál és a skandinávoknál égi szűz, akit a víz és a föld termékenyít meg, hogy megszülethessék az ember.
A görögöknél szépsége miatt Aphrodité attribútuma; Zeusz és Léda történetében az égisten megjelenési formája. Apollo szent madara. Platónnál a haláluk előtt legszebb éneküket elzengő hattyúk dala a halhatatlanságtudat, a boldogan vállalt, transzcendens szférába emelő halál örömének kifejezője.
A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. A német hagyományban Lohengrin, a Grál-lovag hattyúfogata a tisztaság jele (Wagner: Lohengrin). A protestantizmusban Lutherhez társítják, mivel Husz János 1416-ban bekövetkezett mártírhalálakor megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni.
Az alkímiában a szublimált lélek jele a sas mellett, ill. a higany képviselője.
Európában elsősorban a költészet jelképe és a költői halhatatlanság megtestesítője, pl. Karl Gustav Carus Allegória Goethe halálára c. képén (1832, Frankfurt, Goethe-Museum), amelyen két hattyú fogja közre a babérral díszített hárfát. Hölderlinnél a harmónia, az idilli együttlét, a szerelem madara: „Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesimulva nyugszik a sima vízen… így voltunk te meg én” (Menón panasza Diotimáért). Andersen A rút kiskacsa c. meséjében a környezete megvetésétől kísért „kacsa” felnövekedése, hattyúvá válása a művészlét gyötrelmeit és apoteózisát fejezi ki.
Szív
Az élő szervezet központja. A Nappal állítják párhuzamba, amely a makrokozmosz középpontja, míg a szív a mikrokozmoszé. Az ősi kultúrákban az intellektuális funkciók és az ösztönös tudás szimbóluma. Az egyiptomi hieroglifák rendszerében jele az edény, vagyis a befogadó, passzív, feminin forma. Női jellegére utal másik gyakran használatos jele: a lefelé fordított háromszög, amely vulva-jelként is szerepelhet. Az egyiptomi teremtésmítoszban a teremtő isten, Ptah, előbb szívében tervezte meg a kozmoszt, és csak ezután hozta létre azt szava erejével. Az élet jelképe és a cselekedetek irányítója. A Halottak Könyvének ábrázolásain Ozirisz ítélőszéke előtt a halott szívét helyezik a mérleg egyik serpenyőjébe, mivel a szív az értelem és az akarat vezére. A buddhizmusban a Gyémánt Szív a tisztaság, az elpusztíthatatlanság jelképe. A kínai buddhizmus szerint Buddha nyolc értékes szervének egyike. Kínában királyi szervnek számít, mint irányító és uralkodó, a szellem lakhelye. Központisága miatt a Napot, a tűz és a föld elemét és az ötös számot hozzák vele kapcsolatba. A taoizmusban a megértés helye; a bölcsnek két nyílás van a szívében, s mindkettő nyitva áll.
A Bibliában és a keresztény hagyományban a szív a lelki élet székhelye. A belső ember szimbóluma, míg a test a külső emberé: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7). A hit kifejezője: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel” (MTörv 6,5). A szív az érzelmek helye, ugyanakkor a gondolkodásé és a bölcsességé is. A jó és a rossz is a szívből származik: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5, 8); de „A szívből törnek elő a rossz gondolatok…” (Mt 15,19). A Szentlélek lakhelye: „Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2Kor 1,22). A szív magának a Megváltónak a jelképe, aki az emberért szenvedett; és a Szent Grálé, amely Krisztus vérét tartalmazza, s amelynek jele ugyanúgy egy lefelé forduló háromszög, mint a szívé. A katolikus szimbolikában a latin kereszt alakú templom Jézus teste, az oltár pedig a szíve.
