Lenormand kártya. Szív

Hattyú

Mivel a hosszú nyakú, kecses vízimadár a levegőhöz és a vízhez egyaránt kapcsolódik, az élet madara. A Nap és a hajnal szimbolikájához kötődik. Fehér színe a tisztaság, az őszinteség és a fény. Az óind Upanisadokban az emberi lélek jelképe: „halhatatlan / aranyszín Lélek, a magános hattyú” (Brihadáranjaka upanisad, IV, 3,11).

Számos mitológiában, így a szlávoknál és a skandinávoknál égi szűz, akit a víz és a föld termékenyít meg, hogy megszülethessék az ember.

A görögöknél szépsége miatt Aphrodité attribútuma; Zeusz és Léda történetében az égisten megjelenési formája. Apollo szent madara. Platónnál a haláluk előtt legszebb éneküket elzengő hattyúk dala a halhatatlanságtudat, a boldogan vállalt, transzcendens szférába emelő halál örömének kifejezője.

A keresztény szimbolikában szeplőtlen fehérsége és kecsessége miatt Szűz Máriával azonosítják. A mártíromság jelképe. A német hagyományban Lohengrin, a Grál-lovag hattyúfogata a tisztaság jele (Wagner: Lohengrin). A protestantizmusban Lutherhez társítják, mivel Husz János 1416-ban bekövetkezett mártírhalálakor megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni.

Az alkímiában a szublimált lélek jele a sas mellett, ill. a higany képviselője.

Európában elsősorban a költészet jelképe és a költői halhatatlanság megtestesítője, pl. Karl Gustav Carus Allegória Goethe halálára c. képén (1832, Frankfurt, Goethe-Museum), amelyen két hattyú fogja közre a babérral díszített hárfát. Hölderlinnél a harmónia, az idilli együttlét, a szerelem madara: „Mint két szép hattyú, ha szerelmesen összesimulva nyugszik a sima vízen… így voltunk te meg én” (Menón panasza Diotimáért). Andersen A rút kiskacsa c. meséjében a környezete megvetésétől kísért „kacsa” felnövekedése, hattyúvá válása a művészlét gyötrelmeit és apoteózisát fejezi ki.

Szív

Az élő szervezet központja. A Nappal állítják párhuzamba, amely a makrokozmosz középpontja, míg a szív a mikrokozmoszé. Az ősi kultúrákban az intellektuális funkciók és az ösztönös tudás szimbóluma. Az egyiptomi hieroglifák rendszerében jele az edény, vagyis a befogadó, passzív, feminin forma. Női jellegére utal másik gyakran használatos jele: a lefelé fordított háromszög, amely vulva-jelként is szerepelhet. Az egyiptomi teremtésmítoszban a teremtő isten, Ptah, előbb szívében tervezte meg a kozmoszt, és csak ezután hozta létre azt szava erejével. Az élet jelképe és a cselekedetek irányítója. A Halottak Könyvének ábrázolásain Ozirisz ítélőszéke előtt a halott szívét helyezik a mérleg egyik serpenyőjébe, mivel a szív az értelem és az akarat vezére. A buddhizmusban a Gyémánt Szív a tisztaság, az elpusztíthatatlanság jelképe. A kínai buddhizmus szerint Buddha nyolc értékes szervének egyike. Kínában királyi szervnek számít, mint irányító és uralkodó, a szellem lakhelye. Központisága miatt a Napot, a tűz és a föld elemét és az ötös számot hozzák vele kapcsolatba. A taoizmusban a megértés helye; a bölcsnek két nyílás van a szívében, s mindkettő nyitva áll.

A Bibliában és a keresztény hagyományban a szív a lelki élet székhelye. A belső ember szimbóluma, míg a test a külső emberé: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet” (1Sám 16,7). A hit kifejezője: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel” (MTörv 6,5). A szív az érzelmek helye, ugyanakkor a gondolkodásé és a bölcsességé is. A jó és a rossz is a szívből származik: „Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent” (Mt 5, 8); de „A szívből törnek elő a rossz gondolatok…” (Mt 15,19). A Szentlélek lakhelye: „Pecsétjével megjelölt minket és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket” (2Kor 1,22). A szív magának a Megváltónak a jelképe, aki az emberért szenvedett; és a Szent Grálé, amely Krisztus vérét tartalmazza, s amelynek jele ugyanúgy egy lefelé forduló háromszög, mint a szívé. A katolikus szimbolikában a latin kereszt alakú templom Jézus teste, az oltár pedig a szíve.

Lenormand kártya. Park/Kert

A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa vagy a halhatatlanságot biztosító fa; földjét négy folyó öntözi. Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban templom vagy oltár áll, ill. a kút, esetleg medence, amely az élet vizének forrása. Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok népesítik be.

Az egyiptomi kultúrában a természeti adottságok miatt igen nagy értéke volt a művelhető területnek. A tikkasztó sivatagos táj elleni védekezés eredménye volt a fallal elkerített, növényekkel beültetett kert, amely szökőkútjaival, árnyékot adó fáival magát az életet jelentette. Emellett azonban szakrális jelentés is társult hozzá. A templomok kertjeit szent ligetekként tisztelték. Számos kert és fa vallásos tisztelet tárgya volt. Az egyiptomiak azt remélték, hogy lelkük haláluk után is részesedni fog a kert áldásaiban, ezért a sírkamrák falaira kertrészleteket is festettek.

Mezopotámia többek között függőkertjeiről volt híres, amelyeket valószínűleg a zikkuratok mintájára építettek. Az ókor hét csodájának egyikeként tartották számon Szemiramisz királynő függőkertjét.

Perzsiában, Egyiptomhoz hasonlóan, a természeti körülmények miatt a kert az életet adó oázis, a Paradicsom. A kertek szeretete és a fák kultusza gondolkodásuk egyik alapvető jellegzetessége. A kertészkedés az ifjúság neveléséhez tartozott, s még magas rangú hercegek is részt vettek benne. A kertek értékét jelzi az is, hogy lázadás esetén a nép először az uralkodói kerteket, a hatalom és a gazdagság szimbólumait rombolta le. A perzsa szőnyegek egyik alaptípusa kertet modellál. A zord idő beálltával hatalmas, kertet ábrázoló szőnyegekkel pótolták a valódi kertet a király számára. A téglalap alakú mezőt – amely a tipikus perzsa kert sémája – egyenes vonalú csatornák osztják föl, ezek a csatornák virágokkal és cserjékkel teli négyszögeket határolnak el. Ez megfelel a négy paradicsomi folyó által négy területre osztott univerzum ideájának. A perzsa kertet is mindig fal veszi körül. Ebben az értelemben a kert jelentése a sziget és az oázis motívumával rokon: a védett intimitás, a visszavonulás, megpihenés helyszíne. Az arabok később átvették ezt a kertkultúrát. Művészetük hatása Európában Dél-Spanyolországban érezhető olyan alkotásokon, mint pl. az Alhambra erőd kertjei.

Indiában elsősorban pihenésre, testi-lelki felüdülésre szolgált a kert, amelynek alaprajza a mandalához hasonlít. Kozmikus tengelykereszt húzódik át rajta, amely tizenkét teraszra osztja fel a tizenkét állatövi jegynek megfelelően. Ilyen pl. az indiai muszlim építészet remekműve, a Tadzs Mahal kertje.

A kínai mítoszokban a halhatatlanság gyümölcseit termő fák Hszi-vang-mu (’nyugati királyi anya’) istennő kertjében teremnek, s ez a halhatatlanok „Paradicsoma”. A Távol-Keleten, különösen Kínában és Japánban, fontos jelentősége volt a magánkertek ápolásának, amelyek a természettel való közvetlen kapcsolatot jelentették. A természet kicsinyített másai; két legfontosabb alkotóelemük, a víz és a szikla, az aktív és passzív princípium együttesét, a világ változtathatatlan lényegét tükrözik, míg a növények a születés és pusztulás folytonosságát, a mulandó szépséget jelenítik

Lenormand kártya. Gólya

A tavasszal Európába érkező költöző madár a hosszú élet szimbóluma. A mondák szerint rendkívül sokáig él. A néphit szerint ismeri az élet forrását, onnan hozza a gyermekeket, ill. a lelküket. A teremtés vizeihez kapcsolódik; a gyerekeket a halászó gólya találja meg a Földanya méhéhez tartozó teremtő vizekben. A születés és az újjászületés jelképe, mivel vándormadár, s visszatérte egybeesik a természet újjászületésével. A tavasz jövetelére, az új életre utal. Abból adódóan, hogy gyakran áll fél lábon, mozdulatlanul, magányosan, a merengés, a szemlélődés jelképe lett.

Japánban a hosszú élet, a boldog, megelégedett öregkor, a fiúi kegyesség, a remeteség, a magány jelképe, a kínai daru-szimbolikához hasonlóan

Egyiptomban a gyermekek szüleik iránti szeretetét fejezte ki. Klasszikus ókori írók és középkori bestiáriumok említik, hogy a gólya eteti szüleit, amikor azok már nem tudnak magukról gondoskodni. A görögöknél az élet hordozója, a tápláló, Héra attribútuma. Rómában szintén a fiúi kegyesség és odaadás kifejezője.

A kereszténységben az óvatosság, az éberség, a jámborság, a kegyesség, a szüzesség és a tisztaság madara. Az Angyali üdvözlethez kapcsolódik, mert ahogy a gólya a tavasz, a születés hírnöke, úgy jelezte az angyal Krisztus jövetelét Szűz Máriának. A sassal, az íbisszel és a gémmel együtt a csúszómászók, a kígyók pusztítója, s mint ilyen, szoláris madár. A Gonosz ellenfele, következésképp Krisztus szimbóluma. Az angyalok és a kelta túlvilági hírnökök gólya szárnyakat viselnek.  Az emblematikus hagyomány szerint a fáklyákat tartó fehér gólya a házasság jelképe.

Lenormand kártya. Koporsó

A holttest eltemetésére szolgáló fa, fém- vagy kőláda. Alapvetően befogadó, női szimbólum, a barlanghoz és a sírhoz hasonlóan. Felfogható a túlvilági lét, az újjászületés kapujának is. A sírba tétel megfelelhet az anyaméhbe való visszatérésnek; ily módon a feltámadáshoz is kapcsolható.

Az ókori kínaiak az előkelők számára többrétegű koporsókat készítettek keményfából, amelyek oldalán lyukat vágtak a személyiséget alkotó lélek számára, hogy kiszállhasson – ez volt az újjászületés kapuja –, míg az ún. testlélek odabenn maradt. A koporsó szerepe így a két lélek elkülönítése volt: elzárta azt a lelket, amely a világban bajt okozhatott volna, egyúttal biztosította a másik lélek szabadságát.

Egyiptomban a bebalzsamozott testet a halott rangjának megfelelő számú festett szarkofágba tették. A több, egymásba helyezett koporsó arra szolgált, hogy a testet a lehető legnagyobb épségben őrizze meg. Itt a halál-folyón átvivő bárka szerepét tölti be, amely az este meghaló, és az éjszakán, a halál sötétségén áthaladó, reggel újjászülető Nap bárkájához hasonlít. Magát a világmindenséget jelképezi: négy oldalán Ízisz, Nephtüsz, Hórusz és Thot, alján Geb, a föld és tetején Nut, az ég ábrázolása látható.

A kereszténységben a halálra emlékeztet. A katolikus liturgiában nagypénteken Krisztus-szobrot fektettek koporsóba. A karthauzi szerzetesek ágya saját, előre elkészített koporsójuk: naponta ebből kelvén fel, minden újabb napnyi haladéknak örvendenek, ugyanakkor testi közelségbe kerülnek azzal a halálra figyelmeztető tárggyal, amelyből majd újjászületnek. A szentek ereklyéit tartalmazó kőszarkofág mint oltár a liturgiában is szerepet kapott.

A szabadkőművesek is használták beavatási szertartásaikon: a beavatás végső fázisában a leendő új testvért koporsóba fektették, amelyben benne hagyta régi énjét, s amelyből újjászületve, új emberként lépett ki.

Lenormand kártya. Hold

A Föld körül keringő mellékbolygó. Az éjszaka bolygója; a szépséget, a fényt jelképezi a sötét végtelenben. Egyes hagyományok szerint a Nap párja, de mivel a Hold fénye csupán a Nap fényének visszatükrözése, a függőség kifejezője.

Jelképes tulajdonságait a Nap szimbolikájának ellentételezéseként is megfogalmazták. A Hold általában a női princípium, hozzá rendelték a vizet, az égtájak közül Északot, az évszakok közül a telet.

A buddhizmusban a béke, a tisztaság szimbóluma; az újhold és a telihold a szellemi képességeknek kedvező időszak. A festészetben, a kínai, majd a japán költészetben a vízen tükröződő telihold a ilággal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudat.

Kínában a női elem, a jin lényege: passzív, átalakuló és halhatatlan. A császári jelképrendszerben a Napnak van alávetve; míg a Nap az év, a Hold a hónapok meghatározója. A kilencedik hónap holdtöltéje a házasságkötések családi jóváhagyásának hagyományos ideje.

Az antikvitásban alakváltozásai révén az állhatatlanság, az átalakulás, a növekedés és a termékenység kifejezője. A Hold ciklikus változásai és a nők havi ciklusa között párhuzamot vontak: „Hold biztosítja a terhességet, a szülést és a nemzőképességet” (Cicero: Az istenek természete, II. 46). Általában női istenségek személyesítik meg, Artemisz/Diána, Szeléné/Luna. „A mindenség anyjának hívják, s azt tartják róla, hogy férfi- és női természete van”

A zsidó hagyományban Isten akaratának kozmikus megtestesítője, az Úr dicsőségének egyik kifejezője (Sir 43,6–8). Szarvakkal vagy bárddal jelölték; ez termékenységi vonatkozásokra utal. Az időmérés alapjául szolgált ősidők óta; mozgás- és idő-szimbólumként a Bibliában is fellelhető: „És a Hold minden időben pontosan jelzi a hónapokat, s megszabja az időt. A Hold jelöli meg az ünnepek napját” (Sir 43,6–7).

A muszlim kultúrában az idő mértéke; évszámításuk is lunáris. Gyakori ábrázolás az életfa feletti félhold, amely az istenség, a fensőbbség, az uralkodás; a holdsarló csillaggal pedig az iszlám jelképévé vált, a mecsetek és minaretek csúcsának jellegzetes díszítőeleme. Európában elsősorban a török birodalom fenyegető terjeszkedésére utalt, a „sápadó félhold” pedig hanyatlására.

A keresztény szimbolikában a Nappal együtt a keresztre feszítés ábrázolásain Krisztus kettős természetét jelzi; a balján elhelyezkedő Hold az emberi természetre utal. A Holdat Gábriel arkangyal tartózkodási helyének vélték, valamint Szűz Mária szépségét is hasonlították hozzá az Én 6,10 és a Holdon álló, ún. Napba öltözött asszony motívuma alapján (Jel 12,1).

Lenormand Kártya. Nap

A Naprendszer központja, a Földhöz legközelebb eső csillag. A fény és melegség égiteste, az élet forrása. Aktív őselem, maszkulin princípium; a kozmikus értelem és az igazság egyetemes szimbóluma. Látszólagos Föld körüli útja az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. Halhatatlan égitest: minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban számos istenséget azonosítottak a Nappal Egyiptomban Ré, majd Amon néven tisztelték.

A Kr. e. XIV. sz. közepén Ehnaton fáraó vallási reformjában Aton, a fénylő napkorong monoteista tiszteletét valósította meg. Aton az élet teremtője és fenntartója: „Millió formát teremtettél magadtól […] És minden szembenéz veled, / Ki vagy a Nappali Korong /A föld felett” (Naphimnusz). A Napot a Hold párjaként is értelmezték, együtt Hórusz két szemét jelentették.

A görög-római mitológia napistene Héliosz, aki négylovas hintóján halad át az égen. Apolló, mint a fény istene szintén rendelkezett szoláris jelentéssel. Hagyományosan hét napsugarat ábrázolnak: közülük hat a tér dimenzióival van összefüggésben, a hetedik a kozmoszon kívülit jelzi. A napsugaraknak és a kozmikus geometriának ezt a kapcsolatát a görögöknél a püthagoraszi számszimbolika fogalmazza meg. Az ókori római misztériumvallások között elsősorban a Mithrasz-kultusz központi jelentőségű eleme a téli napfordulókor ünnepelt „legyőzhetetlen Nap”, a Sol invictus tisztelete. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező hét bolygó szférájában a középponttól számított negyedik bolygó. Az ókori eredetű asztrológiai hagyományban az élet, a tekintély, a férfiasság és az uralkodás bolygója. Az állatövi csillagképek közül az Oroszlán jegyéhez kapcsolták.

A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között (pl. Zsolt 84,12; Mal 3,20). A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: „Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen” (Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust „az Igazság Napjá”-nak (Sol Justitiae) és – antik hagyományként – „legyőzhetetlen Nap”-nak (Sol invictus) is nevezték. Halála és leszállása az alvilágba a naplemente, a sírban eltöltött ideje a Nap éjszakai útja, feltámadása a napkelte. A Kelet felé forduló imádkozás, ill. a templomok és a sírok keleti tájolása szintén a Nap-szimbolikához kapcsolódik. A gótikus székesegyházak homlokzatán a rózsaablakot Napként és Krisztusként értelmezték.

A Mária-szimbolikához a Jelenések könyvének apokaliptikus látomása alapján kötődik. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12,1).

Színe az (arany)sárga; féme az arany, napja a vasárnap, kora a fiatal férfikor, virágja a cikória vagy a napraforgó, állata a kakas, a főnix, az oroszlán.  

Lenormand kártya. Kasza/sarló

A gabona levágására szolgáló fémpengéjű szerszámok, az aratás eszközei. A sarló rövid nyelű, félköríves pengéjű, a kasza hosszú nyelű, íves pengéjű.  A görög-római mitológiában Khronosz/Saturnus, a földművelés istenének attribútuma, s ebben az értelemben a bőség, a termékenység jelentései kapcsolódnak hozzá. A görög mítoszok szerint Kronosz ezzel az eszközzel csonkította meg apját, Uranosz égistent, ezért a kasztrálásra is utal. Formája mindkét nem jegyeit egyesíti magában: fallosz-szimbólum, ugyanakkor holdsarló alakja miatt a Holddal hozták kapcsolatba, s így holdistennők attribútumaként is szerepel. A megszemélyesített idő Khronosz attribútumaként a könyörtelen idő, a halál jelképe, amely az egyik Moira, Atroposz ollójához hasonlóan, elvágja az élet fonalát.

A Bibliában az Utolsó ítéletkor Krisztus kezében a végítélet jele: „Ezután fehér felhőt láttam, a felhőn ült valaki, aki az Emberfiához hasonlított. A fején aranykorona volt, a kezében éles sarló” (Jel 14,14).  A középkori ábrázolásokon a kasza a csontvázként ábrázolt Halál, a „nagy kaszás” attribútuma (id. Pieter Brueghel: A halál diadala, 1522–1526 k., Madrid, Prado). A középkori eredetű Mária-ünnep elnevezése: Sarlós Boldogasszony (július 2.). Az aratás kezdetét jelezte, és a holdsarlóval, mint Szűz Mária attribútumával is összefüggésben állt. Mivel a parasztfelkelések jellegzetes fegyvere, a forradalom jelképévé vált: „Kaszák, mik kiegyenesedtek, / Ünnep készül, piros, szabad” (Ady: Ének aratás előtt). Juhász Gyula Tápai lagzi c. versében a kasza halál-szimbolikája jelenik meg: „Már szürkül lassan a ködös határ, / És a határban a Halál kaszál…”

Lenormand Kártya. Vessző/Ostor/korbács

A hatalmat és a büntetés kirovásának jogát jelzi, fallikus szimbólum, szigor jele. A villámláshoz és a viharistenekhez kapcsolódik, negatív aspektusának, pusztító hatalmának hangsúlyozója. Egyiptomban Min termékenységisten szobra felemelt jobb kezében ostort tart, a királyi szigor jelét, ezzel űzi ki a gonosz szellemeket és a bajokat. Az ostor Ozirisz kezében a teremtő energia. A keresztény művészetben Passió-jelkép, Krisztus szenvedésének egyik eszköze.

Az ostor Ozirisz kezében a teremtő energia. A görög mitológiában az alvilág szörnyeit regulázó Hekaté a bűnösöket üldöző Erinnüszök, valamint Dionüszosz és Kübelé attribútuma. A dodonai Zeusz-szentélyben egy gyermekszobor kezében tartott ostorszíj a szél hatására egy üstre csapott rá, s az ebből származó hangot isteni jóslatként értelmezték. Az ostorról úgy tartották, hogy a termékenységre ösztönzőleg hat, pl. Rómában a Lupercalia ünnepén kecskebőrből készült korbáccsal kívánták biztosítani az asszonyok termékenységét.

Attribútuma a vezeklő Bűnbánó Szt. Mária Magdolnának, s a keresztény mártíroknak, Szt. Gervasiusnak és Szt. Protasiusnak. Szt. Ambrus az eretnekként megbélyegzett ariánusokat korbácsoltatta meg; az ábrázolásokon korbácsa három ága a Szentháromságra utal. A középkorban a Megváltó szenvedésének kultuszában az ostorozás tisztelete, szertartása is megjelent. A flagellánsok önostorozása a vezeklés eszköze.

Attilát mint Isten büntető eszközét nevezték „Isten ostorá”-nak.. Zrínyi eposzában a széthúzás miatt a magyarokra mért isteni büntetés: „De Isten ostora mast szállott reájok, / Fösvénység, gyűlölség uralkodik rajtok”.   

Johanna a pápanő IV.

Létezik még egy bizonyos terhelő bizonyíték, amit nehéz lenne megmagyarázni, ha nem is létezett volna egyszer női pápa. Egy ilyen bizonyíték az úgynevezett szék vizsgálat, ami része volt a pápai felszentelési ceremóniának több mint hatszáz éven keresztül. Johanna pápanő után minden pápának rá kellett ülnie a sella stercoraria-ra (vagyis az „ürülék ülésre”), ami középen át volt lyuggatva, hogy ezzel az ivarszerveit megvizsgálják, hogy ezzel bizonyítsák a férfi voltát. Utána a vizsgáló komoly felhanggal az összegyűlteknek kijelentette: “Mas nobis nominus est” — “A jelöltünk férfi.” Csakis utána adták át a pápának Szent Péter kulcsait. Ez a gyakorlat egészen a tizenhatodik századik maradt fenn. Egy másik érdekes bizonyíték az „elhagyatott utca”. A Patriarchium, ami a pápa lakhelye és emellett katedrális (ami ma a Szent János Lateráni katedrális) Róma másik oldalán helyezkedik el a Szent Péter Bazilikához képest, így a pápai felvonulások gyakran a kettő közti úton haladtak volna. Róma városának gyors böngészése azt mutatja, hogy a Via Sacra (ma a Via S. Giovanni) a legrövidebb és leggyorsabb út a két helyiség között – így bizonyára évszázadokon keresztül használták is (innen a név „Via Sacra”, vagyis „szent út”). Ezen az utcán szülte meg Johanna pápanő a halvaszületett gyerekét. Hamarosan ezután a pápai vonulások más utat választottak, mint a Via Sacra. A római egyház második érvét illetően, miszerint nem volt elegendő idő IV. Leó és III. Beendek pápák uralkodásai között, hogy Johanna pápanő uralkodhatott volna szintén megkérdőjelezhető. A Liber pontificalis arról hírhedt, hogy mikor emelkedtek a pápák a trónra, illetve mikor haltak meg; sok dátumról tudják, hogy egyszerűen fikció. A korabeli történész erős motivációja miatt, hogy Johanna pápaságát eltüntessék könnyen elképzelhető, hogy IV. Leó halálát későbbre tették volna: nem 853, hanem 855 – re Johanna állítólagos kétéves pápaságán keresztül, hogy úgy tűnjön, hogy IV. Leó pápát rögtön felváltotta volna III. Benedek.

Lenormand kártya. Hajó

Hajó: Vízi jármű, az utazás, a kaland, a felfedezés, az élet, az életen való biztonságos átjutás szimbóluma. Lunáris, női princípiumként a védelem megtestesítője, az anyaméh és a bölcső megfelelője.

A halottak lelkét is bárka viszi az öröklét felé. Az ókori egyiptomi templomi szertartások fontos momentuma volt az ún. Nap-bárkának a templomba való szállítása és tisztelete, amely a Nap égi útját reprezentálta. Ízisz hajója, amelyet minden tavasszal feldíszítettek és vízre bocsátottak, az isteneknek felajánlott mindenkori áldozat szimbóluma volt, amely védelmet kért az összes hajó számára. Az óind Mahábhárata eposz vízözön-történetében a bölcsek Brahmá isten tanácsára építenek bárkát, s ez menti meg őket a pusztulástól.  A buddhizmusban a törvény hajója teszi lehetővé az ember számára, hogy átkeljen a lét és a lélekvándorlás óceánján. A görög-római mitológiában Kharón, az alvilági révész, az elhunytak lelkét szállítja. Ókori ábrázolásokon Dionüszosz olykor tengeren, hajón tűnik fel, máskor a szárazföldön, ökör húzta szekéren. Ezek az ábrázolások a tavasszal kezdődő hajóutakat vagy a túlvilágra indulókat szimbolizálják. A hajó lehet a politikai közösség, a jól szervezett állam jelképe. Az Ószövetség özönvíz-történetében Noét és családját, valamint a Föld állatait a Jahve utasításai alapján készített bárka menti meg Noé bárkája az élet, a túlélés lehetőségét jelenti a pusztulás közepette.

Óceán: Nagy kiterjedésű, összefüggő világtenger. Látszólagos korlátlansága miatt a határtalanság, a végtelenség, a feneketlen mélység szimbóluma. Az eredeti egység és meghatározatlanság, az anima mundi, a Nagy Anya. Számos mitológiában az óceánból születik a föld és az élet; pl. a hindu mítosz szerint a kozmikus óceánon alszik Visnu, s innen származik a kozmikus, tojás és lótusz a és a sziget is. A buddhizmusban az óceán az őseredeti intelligencia. A kínai felfogásban a tao olyan, mint az óceán: minden beletorkollik anélkül, hogy megtöltené, és minden belőle indul ki anélkül, hogy kiapadna. A magyar költészetben Petőfi a bánatot nevezi óceánnak, amely végtelenségével, mélységével uralkodik az örömön.