A valamely terepakadály, pl. szakadék fölött ívelő építmény általánosan elterjedt jelentése a két part összekapcsolásának funkciójából ered: két világ közötti összeköttetés, a földről, az érzékiből az érzékfeletti világba való átjárás szimbóluma. A Tejút számos néphagyományban a lelkek égbe emelkedését biztosító híd.
A görög mitológiában a Zeusz által készített szivárvány az ég és a föld között feszülő híd, amelyen a jó hír hozója, Irisz ereszkedik le.
A japán sintoizmusban a templomba vezető híd az égi hidak képe, amely a szent helyhez vezető út során a megtisztulást biztosítja. A buddhizmusban Buddha a Nagy Híd minden létező számára.
A túlvilágba való áthaladás és a beavatás veszélyeit jelképező keskeny híd több hagyományban szerepel. Pl. a penge vagy a kard, mint híd a sámán beavatási szertartások eleme. Egy ősi finn hagyomány szerint a halál folyója felett vékony szálakból font híd áll.
A bráhmanizmus szent iratai, az Upanisadok szerint a természetfölötti birodalomba keskeny, kardszélességű hidak vezetnek, amelyeken az átkelés csak a szellem magasba emelkedésével lehetséges. Az iráni Avesztában szereplő Csinvat híd az élők és a holtak birodalmát elválasztó folyó fölött feszül, s égi lények kísérik át rajta az igazak lelkét. A későbbi korokban az ítélkezés hídjává vált, amely a bűnösök alatt borotvaélűvé vékonyodik. Az iszlámban pengeéles, hajszálvékony híd, Alsiráth hídja vezet a Paradicsomba, amely a Pokol felett feszül, s csak az igazhitűek jutnak át rajta. A hétívű híd az iszlám által előírt törvények teljesítése után biztosít áthaladást a Paradicsom felé. A keresztény művészetben szintén megjelenik a lelkek halál utáni útjának ábrázolásán a Pokol folyóján átvezető híd, amely az átjutókat a Paradicsomba, a lehullókat viszont az örök kárhozatba vezeti.
