A Naprendszer központja, a Földhöz legközelebb eső csillag. A fény és melegség égiteste, az élet forrása. Aktív őselem, maszkulin princípium; a kozmikus értelem és az igazság egyetemes szimbóluma. Látszólagos Föld körüli útja az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. Halhatatlan égitest: minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban számos istenséget azonosítottak a Nappal Egyiptomban Ré, majd Amon néven tisztelték.
A Kr. e. XIV. sz. közepén Ehnaton fáraó vallási reformjában Aton, a fénylő napkorong monoteista tiszteletét valósította meg. Aton az élet teremtője és fenntartója: „Millió formát teremtettél magadtól […] És minden szembenéz veled, / Ki vagy a Nappali Korong /A föld felett” (Naphimnusz). A Napot a Hold párjaként is értelmezték, együtt Hórusz két szemét jelentették.
A görög-római mitológia napistene Héliosz, aki négylovas hintóján halad át az égen. Apolló, mint a fény istene szintén rendelkezett szoláris jelentéssel. Hagyományosan hét napsugarat ábrázolnak: közülük hat a tér dimenzióival van összefüggésben, a hetedik a kozmoszon kívülit jelzi. A napsugaraknak és a kozmikus geometriának ezt a kapcsolatát a görögöknél a püthagoraszi számszimbolika fogalmazza meg. Az ókori római misztériumvallások között elsősorban a Mithrasz-kultusz központi jelentőségű eleme a téli napfordulókor ünnepelt „legyőzhetetlen Nap”, a Sol invictus tisztelete. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező hét bolygó szférájában a középponttól számított negyedik bolygó. Az ókori eredetű asztrológiai hagyományban az élet, a tekintély, a férfiasság és az uralkodás bolygója. Az állatövi csillagképek közül az Oroszlán jegyéhez kapcsolták.
A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között (pl. Zsolt 84,12; Mal 3,20). A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: „Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen” (Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust „az Igazság Napjá”-nak (Sol Justitiae) és – antik hagyományként – „legyőzhetetlen Nap”-nak (Sol invictus) is nevezték. Halála és leszállása az alvilágba a naplemente, a sírban eltöltött ideje a Nap éjszakai útja, feltámadása a napkelte. A Kelet felé forduló imádkozás, ill. a templomok és a sírok keleti tájolása szintén a Nap-szimbolikához kapcsolódik. A gótikus székesegyházak homlokzatán a rózsaablakot Napként és Krisztusként értelmezték.
A Mária-szimbolikához a Jelenések könyvének apokaliptikus látomása alapján kötődik. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12,1).
Színe az (arany)sárga; féme az arany, napja a vasárnap, kora a fiatal férfikor, virágja a cikória vagy a napraforgó, állata a kakas, a főnix, az oroszlán.
