A holttest eltemetésére szolgáló fa, fém- vagy kőláda. Alapvetően befogadó, női szimbólum, a barlanghoz és a sírhoz hasonlóan. Felfogható a túlvilági lét, az újjászületés kapujának is. A sírba tétel megfelelhet az anyaméhbe való visszatérésnek; ily módon a feltámadáshoz is kapcsolható.
Az ókori kínaiak az előkelők számára többrétegű koporsókat készítettek keményfából, amelyek oldalán lyukat vágtak a személyiséget alkotó lélek számára, hogy kiszállhasson – ez volt az újjászületés kapuja –, míg az ún. testlélek odabenn maradt. A koporsó szerepe így a két lélek elkülönítése volt: elzárta azt a lelket, amely a világban bajt okozhatott volna, egyúttal biztosította a másik lélek szabadságát.
Egyiptomban a bebalzsamozott testet a halott rangjának megfelelő számú festett szarkofágba tették. A több, egymásba helyezett koporsó arra szolgált, hogy a testet a lehető legnagyobb épségben őrizze meg. Itt a halál-folyón átvivő bárka szerepét tölti be, amely az este meghaló, és az éjszakán, a halál sötétségén áthaladó, reggel újjászülető Nap bárkájához hasonlít. Magát a világmindenséget jelképezi: négy oldalán Ízisz, Nephtüsz, Hórusz és Thot, alján Geb, a föld és tetején Nut, az ég ábrázolása látható.
A kereszténységben a halálra emlékeztet. A katolikus liturgiában nagypénteken Krisztus-szobrot fektettek koporsóba. A karthauzi szerzetesek ágya saját, előre elkészített koporsójuk: naponta ebből kelvén fel, minden újabb napnyi haladéknak örvendenek, ugyanakkor testi közelségbe kerülnek azzal a halálra figyelmeztető tárggyal, amelyből majd újjászületnek. A szentek ereklyéit tartalmazó kőszarkofág mint oltár a liturgiában is szerepet kapott.
A szabadkőművesek is használták beavatási szertartásaikon: a beavatás végső fázisában a leendő új testvért koporsóba fektették, amelyben benne hagyta régi énjét, s amelyből újjászületve, új emberként lépett ki.
