A “fekete kövek” számos jelentést hordozhatnak: lehetnek természetes jelenségek, szimbólumai az emlékezetnek, a fájdalomnak, a titkoknak, vagy akár a bölcsesség őrzői. Íme egy hosszabb, prózába hajló lírai szöveg, amely elmélyíti a kérdést:
Miről beszélnek a kövek? A fekete kövek…
A fekete kövek hallgatnak, mégis beszélnek.
Nem hangosan, nem emberi szóval, hanem az idő súlyával, a csend mély rezgésével. Ott hevernek az út szélén, egy hegy oldalában, egy ősi sírban vagy a folyómeder alján, és várnak. Tudják, hogy az ember egyszer úgyis kérdez. És ha figyel, meghallja a választ.
Ezek a kövek nem csak kőzetek. Ők tanúk.
Látták a világ első hajnalait, hallották a szél legelső suttogását, és érezték, ahogy az első lépések remegve megérintik a földet.
Sötétek, mert magukba szívták az eltemetett titkokat.
Súlyosak, mert minden bánat, amit rájuk sírtak, ott maradt bennük.
Hidegek, mert nem felejtenek.
A fekete kövek beszélnek a veszteségről.
Egy sírkő alatt nyugvó szeretetről, amit már nem lehet megölelni.
Egy elásott titokról, amit senki nem mert elmondani.
Egy hajdani gyűrűről, ami lehullt egy kút mélyére, és örökre ott maradt.
De beszélnek a reményről is.
Mert még mindig itt vannak. Még mindig bírják.
A fekete kövek nem törnek meg.
Ők tudják, hogy minden elmúlik – a fájdalom is.
És amikor valaki leül egy ilyen kőre pihenni, talán megérzi, hogy nincs egyedül.
Mert a kő őrzi azokat, akik már elmentek, és azokat is, akik most keresnek.
A kövek nem hazudnak. Csak várnak.
És ha valaki elég csendes, ha elég figyelmes, akkor meghallhatja a hangjukat:
egy sóhajtás, egy szívverés, egy régi történet morzsái.
Nem hangosan. Csak épp annyira, hogy az ember szíve válaszolni tudjon.
