A kavics a költészetben sokszor kicsi dolog, ami nagyot mond. Mert nem zajos, nem hivalkodó, csak ott van, és mégis viszi magában az időt, a tájat, a történetet.
Ha megnézzük, miről „beszélnek” a kavicsok az irodalomban:
1. Az időről.
A kavics az idő lenyomata. Egykor kő volt, szikla, hegy. A víz lassan csiszolta, míg simává vált.
A költők sokszor használják a kavicsot arra, hogy kimondják: ami ma apró, az valaha óriás volt, és ami ma erős, az holnap lehet porszem.
Egy kavics az örök változás kicsiben.
2. Az egyszerűség szépségéről.
A kavics a „szegény ember gyöngye”. Nem csillog, mégis ott a szépség benne, csak észre kell venni.
A költők így üzennek: a csendes dolgok néha többet mondanak, mint a nagy szavak.
3. A terhekről.
Ha azt mondjuk: „kavics van a cipődben” – az egy kis baj, ami folyton zavar.
A lírában gyakran jelképe egy apró fájdalomnak, ami nem ordít, csak állandóan ott van.
4. Az emlékezetről.
Az emberek kavicsot tesznek sírokra, utazások végén zsebbe rejtik, vagy hazaviszik a tengerpartról.
Egy kavics az: „Ezt láttam. Itt voltam. Emlékszem.”
5. A csend hangjáról.
A kavicsok nem beszélnek, mégis minden folyó, minden tenger, minden lépés megszólaltatja őket.
A költők így mondják: a csend is beszél, ha figyeljük.
