Kereszt: sorszerűség, végzet, karma, újjászületés
Általános jelkép értelmében különböző formái díszítőelemként, illetve jelekként a kereszténység előtti és azon kívüli világban is megtalálhatóak. A két egymást metsző vonal – amely a csillag leegyszerűsített formája – a kozmikus rend, az égiek ősi jele a történelem előtti időkben, amelyet bajelhárító, vallásos-mágikus tartalommal is felruháztak. A kereszt az ellentétek egységének a képe: szárainak találkozási pontja a végesre, a befejezettre; szárainak az iránya viszont a végtelenre, a befejezetlenre utalnak. A körbe belerajzolt kereszt a teljesség, ill. az isteni és az emberi, az élet és a halál találkozásának, ill. az élet győzelmének a szimbóluma.
Egyszerűsége miatt a környező világ formáiban minden kor embere felismerte, hogy keresztre emlékeztet a négy égtáj, a kiterjesztett szárnyú madár, a zászló, a mérleg, a kard, az úszó emberi test, a hajó, az árbóc, a horgony, a hárfa, az eke és még sok minden más is. Ezáltal jelképezhet égitestet, szelet, vihart, fát, embert, állatot, eszközöket; és ezáltal lehet az áldás, ill. az átok jele is. A sémita ábécé a tau (mint tau-kereszt) az iratokat hitelesítő aláírásként is szerepelt – sőt, az Egyház főpapjai mind a mai napig használják, kissé módosult formában – s az írásbeliség kialakulásával szintén a személy nevét, és ezzel magát a személyt helyettesítő írásjel lett.
(Megjegyzés: sokan nem tudják, hogy a nácik által használt horogkereszt tulajdonképpen a szvasztika (négyágú horogkereszt, tetragammadion, napkerék) az emberiség legősibb jelképeinek egyike, amit szinte minden kultúrkörben használtak és használnak máig, többnyire a szerencse és a halhatatlanság jelölésére. A szanszkrit szvasztika szó szerencsés (kedvező) dolgot jelent, nem véletlenül választották ezt jelképüknek.)
Az ember azt hinné, hogy a kereszt a szenvedést, a szomorúságot, a gyászt fejezi ki, de az első század közepétől, Szent Pál korától a dicsőség jele, a minden embert megváltó Krisztusé. Ezen függött az Isten báránya, az ószövetségi bárány.
A kereszt ószövetségi jelkép, a zsidóknak megmentő jel, betűszimbólum. Az óhéber írás ugyanis kereszttel jelölte az ábécé utolsó betűjét, a tavot, ami a Jahvénak való lefoglaltságot jelentette – mint a görögöknél az omega, az utolsó betű, ami szintén istenszimbólum.
Az első évezredben a kereszt a dicsőség, a győzelem, az isteni megváltó jele és az életfa örököse, mert „az életfát a Mindenható elzárta előlünk, amikor bűnbe esett Ádám Évával”.
A 2. századtól kezdve a legnagyobb teológusok – Szent Ágoston, Szent Ambrus, Jeromos – úgy tekintették a keresztet, mint a megelevenedett életfát, amely újra visszaadja az emberiségnek az életet. Ezért abban az időben az életfát, mint élő fát ábrázolták rügyekkel, levelekkel és rajta függött Krisztus, mint az életfa gyümölcse.
A kora középkori ábrázolások már a 4. századtól a Paradicsom hegyére állították az életfát, alatta ered a négy paradicsomi folyó, amelyről a Biblia ír. Ezek jelzik, hogy Paradicsomban álló életfáról van szó. Ékkövesen ábrázolták. Az emberek a mai napig nem tudják, hogy ha feltesznek a nyakukba egy drágakövekkel díszített keresztet, akkor az ősi életfát tették a nyakukba.
