Author: Ancsa

A Föld körül keringő mellékbolygó. Az éjszaka bolygója; a szépséget, a fényt jelképezi a sötét végtelenben. Egyes hagyományok szerint a Nap párja, de mivel a Hold fénye csupán a Nap fényének visszatükrözése, a függőség kifejezője.

Jelképes tulajdonságait a Nap szimbolikájának ellentételezéseként is megfogalmazták. A Hold általában a női princípium, hozzá rendelték a vizet, az égtájak közül Északot, az évszakok közül a telet.

A buddhizmusban a béke, a tisztaság szimbóluma; az újhold és a telihold a szellemi képességeknek kedvező időszak. A festészetben, a kínai, majd a japán költészetben a vízen tükröződő telihold a ilággal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudat.

Kínában a női elem, a jin lényege: passzív, átalakuló és halhatatlan. A császári jelképrendszerben a Napnak van alávetve; míg a Nap az év, a Hold a hónapok meghatározója. A kilencedik hónap holdtöltéje a házasságkötések családi jóváhagyásának hagyományos ideje.

Az antikvitásban alakváltozásai révén az állhatatlanság, az átalakulás, a növekedés és a termékenység kifejezője. A Hold ciklikus változásai és a nők havi ciklusa között párhuzamot vontak: „Hold biztosítja a terhességet, a szülést és a nemzőképességet” (Cicero: Az istenek természete, II. 46). Általában női istenségek személyesítik meg, Artemisz/Diána, Szeléné/Luna. „A mindenség anyjának hívják, s azt tartják róla, hogy férfi- és női természete van”

A zsidó hagyományban Isten akaratának kozmikus megtestesítője, az Úr dicsőségének egyik kifejezője (Sir 43,6–8). Szarvakkal vagy bárddal jelölték; ez termékenységi vonatkozásokra utal. Az időmérés alapjául szolgált ősidők óta; mozgás- és idő-szimbólumként a Bibliában is fellelhető: „És a Hold minden időben pontosan jelzi a hónapokat, s megszabja az időt. A Hold jelöli meg az ünnepek napját” (Sir 43,6–7).

A muszlim kultúrában az idő mértéke; évszámításuk is lunáris. Gyakori ábrázolás az életfa feletti félhold, amely az istenség, a fensőbbség, az uralkodás; a holdsarló csillaggal pedig az iszlám jelképévé vált, a mecsetek és minaretek csúcsának jellegzetes díszítőeleme. Európában elsősorban a török birodalom fenyegető terjeszkedésére utalt, a „sápadó félhold” pedig hanyatlására.

A keresztény szimbolikában a Nappal együtt a keresztre feszítés ábrázolásain Krisztus kettős természetét jelzi; a balján elhelyezkedő Hold az emberi természetre utal. A Holdat Gábriel arkangyal tartózkodási helyének vélték, valamint Szűz Mária szépségét is hasonlították hozzá az Én 6,10 és a Holdon álló, ún. Napba öltözött asszony motívuma alapján (Jel 12,1).

A Naprendszer központja, a Földhöz legközelebb eső csillag. A fény és melegség égiteste, az élet forrása. Aktív őselem, maszkulin princípium; a kozmikus értelem és az igazság egyetemes szimbóluma. Látszólagos Föld körüli útja az élet, a halál és az újjászületés jelképévé avatta. Halhatatlan égitest: minden reggel felkel és minden este alászáll. Az ókorban számos istenséget azonosítottak a Nappal Egyiptomban Ré, majd Amon néven tisztelték.

A Kr. e. XIV. sz. közepén Ehnaton fáraó vallási reformjában Aton, a fénylő napkorong monoteista tiszteletét valósította meg. Aton az élet teremtője és fenntartója: „Millió formát teremtettél magadtól […] És minden szembenéz veled, / Ki vagy a Nappali Korong /A föld felett” (Naphimnusz). A Napot a Hold párjaként is értelmezték, együtt Hórusz két szemét jelentették.

A görög-római mitológia napistene Héliosz, aki négylovas hintóján halad át az égen. Apolló, mint a fény istene szintén rendelkezett szoláris jelentéssel. Hagyományosan hét napsugarat ábrázolnak: közülük hat a tér dimenzióival van összefüggésben, a hetedik a kozmoszon kívülit jelzi. A napsugaraknak és a kozmikus geometriának ezt a kapcsolatát a görögöknél a püthagoraszi számszimbolika fogalmazza meg. Az ókori római misztériumvallások között elsősorban a Mithrasz-kultusz központi jelentőségű eleme a téli napfordulókor ünnepelt „legyőzhetetlen Nap”, a Sol invictus tisztelete. A hellenizmus kori asztrológiai modellben a Földet koncentrikusan övező hét bolygó szférájában a középponttól számított negyedik bolygó. Az ókori eredetű asztrológiai hagyományban az élet, a tekintély, a férfiasság és az uralkodás bolygója. Az állatövi csillagképek közül az Oroszlán jegyéhez kapcsolták.

A Biblia is számos helyen von párhuzamot Isten, ill. Krisztus és a Nap között (pl. Zsolt 84,12; Mal 3,20). A Nap Isten dicsőségének legfőbb természeti kifejezője: „Az ég büszkesége a fényes boltozat, az Úr dicsősége ragyog fenn az égen” (Sir 43,1). A világbíró és feltámadó Krisztust „az Igazság Napjá”-nak (Sol Justitiae) és – antik hagyományként – „legyőzhetetlen Nap”-nak (Sol invictus) is nevezték. Halála és leszállása az alvilágba a naplemente, a sírban eltöltött ideje a Nap éjszakai útja, feltámadása a napkelte. A Kelet felé forduló imádkozás, ill. a templomok és a sírok keleti tájolása szintén a Nap-szimbolikához kapcsolódik. A gótikus székesegyházak homlokzatán a rózsaablakot Napként és Krisztusként értelmezték.

A Mária-szimbolikához a Jelenések könyvének apokaliptikus látomása alapján kötődik. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12,1).

Színe az (arany)sárga; féme az arany, napja a vasárnap, kora a fiatal férfikor, virágja a cikória vagy a napraforgó, állata a kakas, a főnix, az oroszlán.  

A gabona levágására szolgáló fémpengéjű szerszámok, az aratás eszközei. A sarló rövid nyelű, félköríves pengéjű, a kasza hosszú nyelű, íves pengéjű.  A görög-római mitológiában Khronosz/Saturnus, a földművelés istenének attribútuma, s ebben az értelemben a bőség, a termékenység jelentései kapcsolódnak hozzá. A görög mítoszok szerint Kronosz ezzel az eszközzel csonkította meg apját, Uranosz égistent, ezért a kasztrálásra is utal. Formája mindkét nem jegyeit egyesíti magában: fallosz-szimbólum, ugyanakkor holdsarló alakja miatt a Holddal hozták kapcsolatba, s így holdistennők attribútumaként is szerepel. A megszemélyesített idő Khronosz attribútumaként a könyörtelen idő, a halál jelképe, amely az egyik Moira, Atroposz ollójához hasonlóan, elvágja az élet fonalát.

A Bibliában az Utolsó ítéletkor Krisztus kezében a végítélet jele: „Ezután fehér felhőt láttam, a felhőn ült valaki, aki az Emberfiához hasonlított. A fején aranykorona volt, a kezében éles sarló” (Jel 14,14).  A középkori ábrázolásokon a kasza a csontvázként ábrázolt Halál, a „nagy kaszás” attribútuma (id. Pieter Brueghel: A halál diadala, 1522–1526 k., Madrid, Prado). A középkori eredetű Mária-ünnep elnevezése: Sarlós Boldogasszony (július 2.). Az aratás kezdetét jelezte, és a holdsarlóval, mint Szűz Mária attribútumával is összefüggésben állt. Mivel a parasztfelkelések jellegzetes fegyvere, a forradalom jelképévé vált: „Kaszák, mik kiegyenesedtek, / Ünnep készül, piros, szabad” (Ady: Ének aratás előtt). Juhász Gyula Tápai lagzi c. versében a kasza halál-szimbolikája jelenik meg: „Már szürkül lassan a ködös határ, / És a határban a Halál kaszál…”